Tarheel

Eddig csak hímes tojást láttam, ismertem, de mint hallom, most már hamis tojással is szembesülhetek. Hogy nálunk lehet-e már kapni a valódihoz megtévesztésig hasonlító áltojást, azt nem tudom, viszont nem lepődnék meg rajta. A Tescó-ban már láttam Kínából származó tojást a polcokon, amin - őszintén szólva - kicsit csodálkoztam is. Miért kell nekünk Kínából hozatni a tojást? A magyar tyúkok nem tojnak eleget? Ej, mi kő még tyúkanyó?

Nem tartom magamat hiúnak, bár annyi hiúság nyilván belém is szorult, amennyi a legtöbb emberbe. Nekem is jólesik, amikor születés vagy névnapomon felköszöntenek, ha eszébe jutottam valakinek. Jó tudni, legalább az ismerőseim számon tartanak. Ennélfogva még némi büszkeséggel is eltölt, ha olyan emberek is gondolnak rám, akiknek legkisebb gondjuk is ezerszerte nagyobb, mint velem foglalkozni. Éppen ezért, mi tagadás, dagadt a keblem, amikor kinyitottam a postaládát, amelyből Orbán Viktor levele hullott a kezembe. Lám csak, mégsem vagyok aprócska hal a hatalmas tóban! Ráadásul, ilyesmi már másodszor fordul elő velem. Hat évvel ezelőtt az ifjabbik Bushtól is kaptam egy hasonló küldeményt, amelyben azt kérte tőlem, ne feledkezzek meg arról, hogy négy esztendővel korábban is rá szavaztam, s evégett reméli, elégedett vagyok addigi elnöki tevékenységével, miként azt is reméli, ezúttal is számíthat rám. Kevesebb csalódást okoztam neki, mint amennyiben ő részesítette Amerikát, s talán az egész világot. Velem együtt mindenki más sokkal többet várt tőle. Ez azonban mellékes.

Délutáni sétámat megszakítva leültem egy padra a Szent István parkban. Nem sokkal később megszólított egy fiatalember. Ha szakítok rá pár percet, mondta, feltenne néhány kérdést. Mielőtt még firtathattam volna kérdéseinek mibenlétét, gyorsan hozzátette: a Médián ügynökség megbízásából végez közvéleménykutatást. Hát, akkor rajta! mondom én, állok elébe, időmből kitelik.

Amikor először olvastam a nyugger szót, fogalmam se volt, mit takarhat. Tudom, ez az én tyúkeszemre vall, némi utánajárás azonban segített. Megtudtam, hogy a nyugger nyugdíjast jelent. Olyan embert tehát, aki már túlhaladott egy bizonyos koron, ledolgozta életét. Csak hátrányát nem sikerült még ledolgoznia. Mert a nyugger hátrányos helyzetben van. Havi jövedelme jócskán alatta marad korábbi, munkával kiérdemelt fizetésénél, ami - legalábbis anyagi - helyzetén sokat ront. Ráadásul, mindenütt a világon, ilyen vagy olyan formában, a nyugdíjkorhatár felemelését tervezik. Hatvanról hatvanötre, hatvanötről hetvenre és így tovább. Az indok: a ma élő emberek várható élettartama minden eddiginél hosszabbra tehető, ennélfogva mind levesebb embernek kell egyre több nyuggert eltartani. A tervezetnek mindamellett vannak ellenzői is.

Mint hallom, Németországban valami elfogadható középutat keresnek, pontosabban foglalkozásonként akarják differenciálni a nyugdíjakat. Példaként hozták fel, hogy egy tetőfedő hatvan éves kora után a szakmájában nem tud olyan értékű munkát végezni, mint egy könyvelő, aki egész körmöléssel eltöltött életében egy íróasztal fölé görnyedt. Ezt akár még hetven éves korában is megteheti, míg a tetőfedő, hogy egy bányászt már meg se említsek, jóval a kiszabott korhatár előtt felélte energiáit, s hiába a tapasztalat, képtelen felvenni a versenyt a nála fiatalabbakkal. Ezért még azzal is szembe kell néznie, hogy munkájával elégedetlen főnök esetleg idő előtt elküldi a francba s akkor aztán megnézheti magát. A gyerekei nem fogják eltartani, arra mérget vehet. Ám, ha megvan a magához való esze, még időben átképezheti magát aktakukacnak és dolgozhat, ameddig kedve tartja.

Az elképzelés szépen hangzik, fitness guruk szerint azonban ennek is van egy hátulütője. Ugyanis a szellemi munkát végzőknek még a hatodik x után is jobb kondícióban van az agyuk, mint a fizikai munkások testi ereje, ámde éppen a fizikai igénybevétel hiánya miatt alkatilag előbb elsorvadnak. És azt már ők sem várhatják el, hogy idős korukra az íróasztal mellé még tolószéket is biztosítson a hivatal. Így aztán könnyen megeshet, a tetőfedőkéhez hasonló sorsra jutnak, azaz a nyugdíjkorhatár előtti éveket ők is álláskeresésre fordíthatják.

Remélem, hogy a nyugdíjkorhatár emeléséről - netán csökkentéséről - határozó politikusok figyelembe veszik a fentebb leírtakat és ennek alapján a jövőben nem csupán szakmai meghatározás alapján, de személyre szabottan állapítják meg a nyugdíjakat. Akkor majd az is elképzelhető lesz, hogy én például kilencven éves koromig dolgozhatok - szívesen tenném, hiszen amíg munkaképes vagyok, addig az egészségemmel sem lehet komoly baj -, huszonegyéves unokaöcsém pedig már holnap nyugdíjba mehet, merthogy ő ezt örömmel meg is tenné. Ebből kiindulva gondolom én, hogy a nyuggereknek sok lehet az irigye. Márpedig irigye csak azoknak van, akik irigylésre méltó helyzetbe kerültek.
Bízom benne, hogy ezzel minden nyugger egyetért.

Kezdem azzal, hogy az ún. dolgok nem mennek. Maguktól sehova. A dolgokat viszik. Valakik, akiknek hozzáférésük van a dolgokhoz. Így többek között te is meg én is. Mi visszük a mi dolgainkat, mások legfeljebb beleszólnak. Hogy ne úgy vigyük vagy ne oda vigyük, ahova szeretnénk.