Nyolcvanegy éves korában, sokak bánatára, beadta a kulcsot Elaine Kaufman. A magyar olvasó, de még az amerikaiak jórésze sem tudja, ki volt ez az idős hölgy. Nos, a róla Elaine’s-nek elnevezett és hírneves sztárok, celebek által gyakran látogatott new yorki étterem tulajdonosa, aki még halála előtt egy hónappal is heti hét napot dolgozott (általában hajnali kettőig). Saját vendéglőjében feltehetőleg nem az asztalokat takarította le és nem is a konyhában mosogatott. Hostessként fogadta vendégeit, olykor szórakoztatta, néha összeboronálta őket. Nyilván tetszett neki ez a szerepkör, máskülönben nem csinálta volna évtizedeken keresztül. S persze anyagilag sem járt rosszul, hiszen éttermét olyan hírességek látogatták rendszeresen, mint Jack Nicholson, Raquel Welch, Eli Wallach vagy Woody Allen (aki Manhattan című filmjének néhány jelenetét is itt forgatta), hogy csak néhányat említsek a neves sztárok közül. Ezek egyike sem nevezhető kis jövedelmű, szűkmarkú vendégnek.
Bányai Tamás jegyzetei
2010.12.08. 14:32
Jótét lelkek
Ugyanakkor azzal sem vádolhatták Elaine Kaufmant, hogy féltve őrzi megszerzett pénzét. Igazi különlegessége ugyanis az volt, hogy előszeretettel vonzódott az írókhoz. Kezdő írókhoz is, olyanokhoz, akik még nem kaszáltak be hatszámjegyű honoráriumokat a kiadóktól, nevüket a kutya sem hallotta, s nekik bizony néha még arra sem futotta, hogy tisztességesen megebédeljenek. A nemrég elhunyt hölgy éttermében azonban akkor is szívesen látott vendégek voltak, ha nem volt miből rendezni a számlát.
Az éhenkórász tollforgatók között nyilván akadt jónéhány, aki később sem tudta kiegyenlíteni – igaz soha fel nem hánytorgatott - tartozását, aki soha nem vitte semmire, neve nem került a bestseller listák élére, talán még könyve sem jelent meg soha. Mégis, ha mindent mérlegre teszünk, megállapítható, hogy Kaufman asszony jóindulata kifizetődő bizonyult. Elég csak arra gondolni, hogy valamikor, még kezdő és ismeretlen íróként többek között Kurt Vonnegut, Norman Mailer, Gay Talese is élvezhette vendégszeretetét. Ők – másokkal egyetemben – később már befutott és jól kereső szerzőként vélhetően lerótták tartozásukat. Többszörösen is, miután éveken keresztül megmaradtak törzsvendégnek.
Nem állítom, hogy Magyarországon éheznek a kezdő írók, de nem is dőzsölnek, arra nyakam teszem. Olykor bizony nekik is jól jönne egy-egy ingyen ebéd vagy vacsora. De hol van Magyarországon olyan étterem tulajdonos, aki térítésmentesen táplálna ismeretlen tollforgatókat? Esetleg abban a reményben, hogy majd valamikor, ha egyszer talán...
Elaine Kaufman halála után már New Yorkban sem valószínű, hogy lesz még egy hozzá hasonlítható mecénás.
Másutt persze még akadnak jótét lelkek. Az észak-karolinai Charlotte városában kilétüket titokban tartó emberek egy kis csoportja százdolláros bankjegyeket osztogatott az utcán. A közelgő karácsonyra való tekintettel. Olyan emberek kapták ezt az adományt, akikről az adakozók úgy vélték, rá is vannak szorulva. Hajléktalanok, vagy legalábbis kinézetük után ítélve azok. Állítólag több mint húszezer dollár lelt ilyenformán rászoruló gazdára.
Az utcák lakói Pesten is biztos örülnének ilyen jótét lelkeknek. Mondhatná ugyan bárki, minek nekik, úgyis elisszák, de hát istenem. Ha nekik ez jelentené a szép karácsonyt, én nem sajnálom tőlük.
1 komment
2010.12.03. 12:42
Adáshiba
Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve, mondotta egykoron és állítólag valahogy így Ferenc Jóska császár és király, akinek önelégültsége dacára is leszarták ábrázatát a legyek a prágai Kehely vendéglőben. Hogy ez valóban megtörtént-e, azt csak Svejk, a derék katona tudná megmondani. Vagy azok a régen agyoncsapott legyek, akik ezt az isten és császár ellen elkövetett galád merényletet végrehajtották, így fejezve ki nemtetszésüket. A legyek, ezek a piszkos és mindenki által megvetett teremtmények még abban a rakás szarban is elégedetlenek, amelyikre éppen rászálltak.
Noha a legyeknek már csak ilyen a természetük, mégis kétlem, hogy a perui elnök, Alan Garcia képmását – ha ki van is függesztve valamelyik perui taberna falára – valaha is le fogják szarni. Ő ugyanis, Ferenc Jóskával ellentétben, semmivel sem elégedett, a legyek akár közülük valónak is vélhetik. Senor Garciát még a saját népe is frusztrálja. Fennen hangoztatott véleménye szerint alacsony mértékű közkedveltsége elsősorban a nemzeti melankóliának köszönhető. Ugyan mi másnak lehet betudni, hogy országa biztató gazdasági helyzete ellenére sem örvend nagy népszerűségnek. Miként azt riportereknek megjegyezte, ez azért van, mert a perui nép alapjában véve szomorú természetű, bizalmatlan és gyanakvó.
Egyet kell értsek Senor Garcia véleményével, amihez csupán annyit fűznék hozzá, ne higgye, hogy felfedezte a spanyolviaszt, s hogy csak a perui nép ilyen. Lehet, nem minden náció melankólikus, de hogy többé-kevésbé bizalmatlan és gyanakvó, ennélfogva elégedetlen is, arra mérget vennék.
Hogy csak néhány, és sok ország népére jellemző példával éljek: a gazdag elégedetlen a vagyonával – több kell neki. A szegény elégedetlen anyagi helyzetével – több kell neki. Az ellenzék elégedetlen az uralkodó párttal és annak vezetőjével, míg az uralkodó párt az ellenzékkel. Mindkét fél megértőbbet, politikájával szemben jobb belátást, több megértést tanúsítót óhajtana. Az orvos zsörtölődik betege miatt, amiért az nem fogadja meg tanácsait. A beteg az orvosra morog, mert képtelen őt meggyógyítani. A bérekkel mindenki elégedetlen. Aki kapja, az kevesli, aki fizeti, az meg sokallja. Ha valami nem úgy történik, ahogy kellene, a férj az asszonyát, asszony a férjét hibáztatja. A nép, ha minden jól megy, akkor is talál valami kivetnivalót, a jó illat is büdös neki. A politikusnak nincs ínyére a nép, mert nem úgy táncol – már ha egyáltalán van kedve táncra perdülni -, ahogy ő muzsikál.
A perui nép mentalitásához talán a magyar áll a legközelebb. Akivel csak beszéltem, mindenki elégedetlen volt valamivel. A sorsával, a helyzetével, a környezetével, a szomszédjával, a tömegközlekedéssel, mindennel, csak önmagával nem. Ennélfogva a magyarok egy kicsit hasonlítanak Alan Garciára is. Ajánlanám a peruiaknak, hogy legközelebb magyar prezidentet válasszanak maguknak. Az úgyanúgy elégedetlen lesz velük, mint mostani elnökük, sohasem fogja sajátmagában keresni a hibát.
A hiba ugyanis sohasem a mi készülékünkben keresendő.
Adás közben történhetett valami galiba.
Szólj hozzá!
2010.11.29. 09:16
Valódi avagy műhiba?
A közelmúltban meghirdettek egy drámapályázatot, aminek egyetlen feltétele, hogy csoda szerepeljen benne. Beneveznék én is egy kis drámával - ezekben naponta van részem -, csak az a baj, nem hiszek a csodákban. Így aztán azt sem tartom csodának, ami a napokban történt. Az egyik soproni kórházban formalint itattak egy beteggel. Mi mást? A csapvíz szennyezett, a palackozott forrásvíz meg drága, a beteg pedig szomjas. Ráadásul még lírai alkata is van. A betegágyon - persze, hogy beteg: négy törött lába gipszben, az epeda kárpitosra vár, csakhogy a kárpitosnak nincs doktorátusa - Ady Endrére gondolt:
Szeretném, ha szeretnének,
Gondjaim már nem lennének,
S formalinba eltennének,
Formalinba eltennének.
Ismerve a magyar kórházak anyagi helyzetét, ez az álom teljesen irreális. Tartály még csak akadna valahol, ha más nem, a szeméttároló kukája, de formalin? Mármint elegendő formalin. Az idős asszony korábbi termetéhez képest töpörödött valamennyit, a kórházi diétának köszönhetően fogyott is, viszont egyetlen magyar kórház sem rendelkezik annyi formalinnal, amennyi ellephetné a beteget. Az meg hogy nézne ki, hogy bokáig formalin, fölötte meg üres légtér. Ugyanakkor a beteg kívánságát mégis teljesíteni kell, feltehetőleg ez az utolsó - egy kórházban minden egyes kívánság joggal tekinthető az utolsónak. Három liter formalin még akadt a raktáron, ez a mennyiség elfér a beteg gyomrában, igya csak meg! Szomjúságát oltja, hiszen vizet is tartalmaz, lévén a formalin a formadelin vizes oldata.
Az asszony később arra panaszkodott, hogy valami marja a gyomrát meg a torkát. Azt azonnal megállapították, hogy rozsda nem lehet, a páciensnek ugyanis vashiánya van. A későbbi vizsgálat következményeként a kezelőorvos mentőhelikoptert írt fel a beteg számára, nyilván abban a tudatban, hogy az gyorsan segít és még patika sem kell hozzá. A Péterfy kórházban tovább már nem mérgesedett a helyzet, az idős asszony számíthat még néhány - kellemesebb - évre.
Úgyszintén egy soproni kórházban történt - igaz, már három éve, ennek azonban nincs jelentősége, csak a kórházak évülnek el, az életmentésért elkövetett bűncselekmények soha -, hogy műtéti törlőkendőt hagytak az egyik beteg sebében - nem tudom, csupán feltételezem, hogy a beteg is hagyott valamit az orvos zsebében -, ami megint a pénzhiányra vezethető vissza. Mire másra? Gézre nem telik, adott esetben belső vérzés csillapítására jó a törlőkendő is. Ha nagyon átitatja a vér, a páciens otthon kicserélheti az asztalkendőre. A szobanforgó öregúr esetében az asztalterítő jobb szolgálatot tett, azzal legalább le tudták takarni, miután elhalálozott.
Egy szegedi kórházban a combnyaktöréssel műtött asszony combjában hagyták a csavarhúzó egy darabját. Érthető. A legközelebbi operációnál már nem kell keresgélni. Kéznél lesz, ha kell.
Meghalt egy férfi a marcali kórházban, mert perforált gyomorfekélyét nem megfelelő gyógyszerrel kezelték. Istenem. Honnan tudhatták volna, hogy amit alkalmaznak, az nem megfelelő? Ahány ember, annyiféle. Ugyanígy a gyomorfekély. Nem könnyű eldönteni, melyikre mi használ.
Noha e pillanatban kutyabajom - ami az égvilágon semmit sem számít, az orvos úgyis talál valami kórságot, ha nagyon akar -, kedvem támadt befeküdni egy magyar kórházba. Abban reménykedem, hogy a műtősök legalább egy mobiltelefont bennem felejtenek, ami két okból is előnyös volna számomra:
a/ esetleg eldobhatnám a régi, már amúgy sem működő mobilomat;
b/ amennyiben hiányzik nekik, csak úgy tudják megtalálni, ha felcsörgetik. Ez esetben - ha elég drága az a mobiltelefon - sietve jönnek majd érte.
S talán még időben meg is érkeznek. Hogy megmentene-e, azt nem tudom. De lesz elég formalin, abban elhelyezhetnek az utókor számára.
Intő példának.
Szólj hozzá!
2010.11.23. 08:37
Hogy jogunk legyen a bilihez
Egy, a Népszabadságban olvasott cikk nyomán kellemetlen emlék tolult lelki szemeim elé. Nyári délután volt, a kánikulai napok egyike, minek folytán a kelleténél talán egy kicsivel több hideg sörrel igyekeztem lehűteni magam. A Lehel piacra mentem beszerezni egyet s mást, amikor a standok között bámészkodva hirtelen sürgős dolgom támadt. Szapora léptekkel igyekeztem a mellékhelység felé, amelynek ajtaját – rémületemre – zárva találtam. Ennek okát felderíteni egy pillanatig sem tartott, ám ez csak annyiban szolgált megkönnyebbülésként, hogy tudtam, hosszú percek nem állnak rendelkezésemre. Tábla figyelmeztetett: az ajtó száz forintos érme bedobása ellenében tárul fel a látogató előtt. Nosza, kutakodni kezdtem a zsebeimbem, de egy fillérnyi aprót sem sikerült előhalásznom. Aprópénznek mindig a legnagyobb szükség idején vagyok híjával. Usgyi hát, gyerünk pénzt váltani. A két legközelebbi árusnál sorban álltak, a harmadik előtt egy teremtett vevő sem. Ő viszont nem tudta – vagy nem akarta – felváltani az ezerforintost. Kényszer hatására gyorsan működik az agyam, vettem hát két szép piros almát. Rögtön volt visszajáró pénz, amit siettemben meg sem számoltam, csak a vécé előtt jöttem rá, hogy nincs közöttük százforintos. Vissza az árushoz százasért. Nincs neki. Jóindulata viszont van. Szerez a szomszéd standról, mondta. Látszott azonban, hogy neki nem sürgős a dolog, hiszen a baráti pénzváltást baráti szóváltás kísérte, miközben én azért imádkoztam, ne most vitassák meg a piaci árakat.
Végre kezemben volt a százas érme, rohantam is vissza az illemhelyre, nehogy valaki az orrom előtt vegye azt igénybe.
Hátralevő piaci bolyongásom kellemesebben telt el, mégis, aznap éjjel furcsa dolgokat álmodtam. Ismét halaszthatatlan dolgom támadt, rohangáltam is, mint a töketlen kutya – ahogy mondani szokták – egyik vécétől a másikig. Az egyiknak zárva az ajtaja, s csak valami idegen érme segítségével nyílik, a másiknál vécésnéni állja utamat. Markába nyomom a pénztárcámat, szedje ki belőle, amire szüksége van, míg én a dolgomat végzem. Kinyitja a tárcát, de csak hitelkártyákat talál benne, egy fia bankót sem. Nem is enged az ajtón túlra. Mit volt mit tenni, vágtattam haza lóhalálában. Otthon meg akkorát üvöltöttem, mint egy felbőszült oroszlán, amikor az elefánt a tyúkszemére lép. Saját vécém ajtaja lakattal volt elzárva előlem.
Szerencsének nevezem, hogy felébredtem, s hogy a lepedő a rémálom okozta verítéktől, s nem pedig a vizelettől lett nedves.
Az említett Népszabadság cikkben olvasom a pécsi pályaudvar toilettstrázsájának szavait: „Az illető megkérdezte tőlem, hogy grátisz pisilhet-e. Mondom neki, nem. Akkor ő a sarokba pisil. És már gombolkozott is. Kiabáltam, hogy álljon le, de ő csak tárulkozott. Erre hívtam a vasúti őrt, és ő kihajította.”
Barátságos eljárás. Kiebrudalták minden finomkodás nélkül, pisáljon a pályaudvar falának tövébe. Európa Kultúrális Fővárosához méltóan. Ha kutyáknak szabad, nekünk, embereknek is.
Annak a pasasnak tulajdonképpen még szerencséje is volt. Rosszabbul is járhatott volna. Egy rendőr talán még le is tartóztatja, bíróság elé citálja, ahol is felelősségre vonják közveszélyes veseelégtelenség miatt. Ilyen kitétel ugyan nem szerepel a büntető törvénykönyvben, de a törvény nem létezése nem lehet mentség.
„Az emberek nem szeretnek a vécéhasználatért fizetni. Sokan morognak, hogy miért nem ingyenes” – mondja a Népszabadság riporterének egy másik vécésnéni.
Én is morgok. Morgok? Egyenesen káromkodom. Főleg, ha a McDonald’s-ban elém áll az alkalmazott, s közli velem, a vécét csak abban az esetben használhatom, ha előbb veszek egy Big Mac-et. Vagy legalább egy ici-picit. S persze számlám is van róla. Mert anélkül mi a bizonyíték arra, hogy eredetileg ez volt a szándékom, csak közbejött valami, amit én előbbre valónak tartottam minden hamburgernél.
Számtalan étteremvezetői (vagy, ha így jobban teszik: restaurant management) tanfolyam hallgatója, sőt, előadója is voltam. Igaz, Amerikában, ahol – fiatal ország ugyebár, ezeréves hazánkhoz képest feltétlenül – még nincs kellő hagyománya a közkultúrának, ezért az emberek többnyire udvariasan és segítőkészséggel viszonyulnak egymáshoz. Azokon a tanfolyamokon azt igyekeztek az éttermek leendő vezetőinek a fejébe verni, hogy eszükbe ne jusson útját állni a sietős vendégnek. Könnyen elveszíthetnek egy potenciális vevőt. Még az is meglehet, egyszer s mindenkorra. A rossz tapasztalatok ugyanis az istennek sem akarnak felszívódni az ember emlékezetéből.
A pécsi esetet még úgy-ahogy megértem. Az Intercityre helyjegyet kell váltani, amiből arra lehet következtetni, hogy a vécére is. Talán ott is számozva vannak az ülőkék. A MÁV-nak minden fillérre szüksége van. A vagonok tisztántartását sem tudják kellőképpen ellátni, szarba is kerülne a cég, ha még a pályaudvari vécéket is a nyakába zúdítanák.
A Lehel piac más kategória. Ott – azt hiszem – a kereskedők fizetnek annyi bérletí díjat, ami lehetővé tenné a piacfelügyelőségnek az illemhelyek ingyenes működtetését. Úgy, mint a West End Centerben, hogy szolgáljak számukra követendő példával.
Az amerikai alkotmány Bill of Rights-nak nevezett módosításában különféle jogokat biztosít a népnek. Írásban ugyan nincs lefektetve, de a bilihez való jog is garantálva van.
Magyarországon is ezt kellene megvalósítani. Hogy vécére menni ne csak kelljen, hanem lehessen is.
Szólj hozzá!
2010.10.20. 08:14
Munkáskülsejű és szegényesen öltözött emberekről
Alig egy hete került kezembe Hollós Ervin Kik voltak, mit akartak című, 1967-ben a Kossuth Kiadónál megjelent és az 1956-os forradalmat taglaló könyve. A szerzőről röviden csak a következőket: 1923-ban született, szűcssegéd, kommunista pártmunkás, előbb a DISZ vezető funkcionáriusa, majd 1956-tól állambiztonsági tiszt (a hirhedt III/III-as osztály vezetője, s mint ilyen a kiterjedt besúgóhálózat létrehozója), kommunista pártállami propagandaanyagok szerzője.
Mostanában van az 56-os forradalom évfordulója, s ezért tartom aktuálisnak, hogy néhány mondatot - igaz, önkényesen - idézzek a fent említett könyvből.
Könyvének 166. oldalán írja:
"A leglényegesebb természetesen az a tény, hogy az ellenforradalom oldalán álló tömeg jelentős része nem az ellenséges osztályok tagjaiból állt, hanem a munkáskülsejű bűnözők sokasága mellett ott voltak munkások, diákok, ifjúmunkások, kisemberek is."
Hiába, na. Bizonyos tényeket még a kommunista propaganda szerzői sem tudtak - bár nyilván szerették volna - letagadni. E mondatában a munkáskülsejű kifejezés tetszik a legjobban. Persze, hiszen színház az egész élet. Még a forradalom is. Kétes elemek az előadás előtt gyorsan lekapták magukról cifra öltözetüket és nagysietve munkásgúnyába bújtak. Nyilván azért, hogy a világ szemében nagyobb hitele legyen a Hollós elvtárs által ellenforradalomként jelölt szabadságharcnak.
Valamivel alább a következőket olvasom:
"Ez talán az egyik legfájdalmasabb vonása az ellenforradalomnak. Az, hogy a budapesti fiatalok egy része ott harcolt a Tompa utcában, a Kilián-laktanyában, a Széna téren, a Corvin közben, egy hamis romantika jegyében, egy nemzetellenes cél érdekében."
Elhiszem, hogy Hollós Ervin és társai számára fájdalmas lehetett a fiatalok nagyszámú részvétele a forradalomban. Ez a tény - amit a szerző sem tud kikerülni - még a korabeli és figyelmes olvasó szemében is feltűnő lehet. Hiszen valami nincs rendjén, ha még a fiatalok is nagy számban(!) a rendszer ellen fordulnak. Ráadásul fegyverrel a kézben. Persze egy hamis romantika jegyében. És nemzetellenes cél érdekében. Mert a fiataloknak más elképzeléseik lehettek a romantika és a nemzet fogalmáról.
A munkásokról a következő oldalon más hangnemben ír. Ott már nagyon igyekszik kisebbíteni a forradalomban szerzett érdemeiket.
"De még a népi demokratikus rendszer legszilárdabb hívei sem tudták az októberi napokban elképzelni - írja Hollós -, hogy a fegyveres csoportok szegényesen öltözött tagjai közt milyen elenyésző a munkások száma."
Mit lehet erre mondani ma, negyvenhárom évvel később? A szerző rögeszmésen ragaszkodik a külsőhöz. Munkásruhájú és szegényesen öltözött. Nyilván jobb szerette volna, ha Gucci felöltőben, lábukon Nike vagy Adidas tornacipőben ragad fegyvert a lumpenproletariátus. Mert a következő fejezetben már a lumpenproletariátusról beszél. A rosszul öltözöttekről, a társadalom mélyéről felbukkanókról. Persze nem is tehetett mást. Nyilvánvaló hazugság lett volna, ha azt írja, a munkásosztály kivételezett tagjai, a párt vezetőinek sorában elhelyezkedő és minden jóval bőségesen ellátott funkcionáriusok lázadtak fel saját jólétük ellen. És mivel azt sem írhatta, hogy a proletariátus szállt szembe saját diktatúrájával, így lett nála a munkáskülsejű, szegényesen öltözött kisemberből lenézett lumpenproletár.
S hadd álljon itt könyvének utolsó előtti mondata:
"Nem, 1956 októbere nem a hibák ellen, hanem az egész szocialista rendszer ellen irányult, nem a szocialista rendszer hibái ellen, hanem elsősorban legfőbb erényei ellen."
Azt hiszem hálát adhatunk az égnek, hogy azokat az erényeket, melyekről Hollós elvtárs beszél, ma már nyugodtan nevezhetjük annak, amik valójában voltak. Egy szűk réteg népellenes bűneinek.
Mit mondjak még? Hál'istennek nagyot fordult a világ.