Tarheel

A magam részéről komolyan veszem a népszámlálást. Teszem ezt már csak azért is, mert nem szabad félvállról venni egy olyan tevékenységet, amelyre milliókat áldoz az állam, s amely számtalan ember fáradságos munkáját követeli. Nálam ez még hiúsági kérdés is. A Való Világhoz semmi közöm, eddig se néztem, ezután sem fogom, de az élővilágból nem szeretnék nyomtalanul eltűnni. Ha kétszáz évvel később valami csodabogárnak eszébe jut évszázados statisztikákat böngészni, igenis tudja meg, hogy léteztem. Volt nevem és laktam valahol. Az adott időszakban nyugdíjas voltam (tudják meg, hogy volt olyan kor a történelemben, amikor még nyugdíjat is folyósítottak), iskolai végzettséggel rendelkeztem, nyelvi kötődésem is volt, ragályos betegségem viszont egy szál se.

Kertész Ákos lehordott bennünket a sárga földig, kijelentvén: genetikusan alattvaló nép vagyunk. Ez a megállapítás nem csak vérlázítóan sértő, de olyan messze áll a valóságtól, mint a makói hagyma az izraeli sekeltől. Ráadásul ennek éppen az ellenkezője igaz. Egy alattvaló meghunyászkodik, alázatos és engedelmes, akinek helyzetével könnyű visszaélni. A magyar viszont akaratos, büszke nép, kellőképpen önfejű, amellett elég furfangos ahhoz, hogy az isten se tudja becsapni.

Fél évszázadnál is hosszabb időn keresztül csak pletykaszinten terjedt, most azonban többé-kevésbé bizonyossá vált - ámbár még ma is vannak, akik nem hiszik el -, hogy az utolsó olasz király, II. Umberto felesége bizalmas, testi kapcsolatban állt a fasiszta diktátorral. Mussolininek ugyancsak sok barátnője volt, miért pont a belga hercegnőnek született Maria José ne lett volna az? A Ducénak felesége és haláláig kitartó szeretője, Claretta Petacci mellett számtalan kedvese volt. Ez - ha Berlusconi fiatal lányok részvételével megrendezett bunga-bunga orgiáira gondolok - talán valamiféle olasz hagyomány.

Vaclav Klaus cseh elnök a görögöknél kiverte biztosítékot. Tette ezt mégpedig a Právo c. lapnak adott interjújával, amiben kendőzetlenül kifejtette a hellénekről alkotott véleményét, miszerint a görögök órák hosszat ücsörögnek a cédrusok alatt, miközben ouzót iddogálnak, éppen ezért nem maradhatnak közös valutaunióban Németországgal.
A cédrusok tövében folytatott ouzó iddogálás félreérthetetlenül arra utal, hogy a hellének lusták, még saját boldogulásuk érdekében sem tesznek semmit, s ezáltal ők az okozói Európa minden bajának.

A görögök zokon vették a cseh elnök fennen hangoztatott véleményét. Rosszindulatú, hamis, éppen ezért rájuk nézve vérlázítóan sértő a róluk festett kép. Felháborodásukat meg tudom érteni, mert nem tartom valószínűnek, hogy minden görög ouzót szopogat a cédrusok alatt, s még az is, aki netán ezt teszi, joggal érzi sérelmezőnek, ha ezt a szemére vetik.

Még egy prostituáltat is az idegrohamig felbőszít, ha lekurvázzák. Az utcalány, miként ő képzeli, hiszi magáról, munkát végez, szolgáltatást nyújt, amit még az se ócsároljon, aki ezt erkölcstelennek tartja.

Az emberek, joggal vagy jogtalanul, érzékenyek és nem szeretik, ha felületes általánosítással önérzetükben bántják meg őket. Ilyesmit egyetlen náció sem vesz jónéven, így aztán természetes, hogy a magyarokat is mellbevágta Kertész Ákos róluk tett kijelentése.

Nem vitatom, hogy akad honfitársaim között olyan, aki született alattvalónak érzi magát, szívesen dagonyázik a diktatúra zavaros pocsolyájában, röfög és moslékot zabál, aki dolgozni nem tud és nem is akar, viszont örömmel hazavágna mindenkit, aki vitte valamire. Azt azonban, hogy ez a jellemzés pontosan illik minden magyarra, vagy akárcsak a magyarok többségére, kerek-perec visszautasítom.

Igaz, Kertész Ákos idős ember, az ő korában másokkal is megesett már, hogy nem tudták miről beszélnek. Egy öreg író is elfelejtheti, hogy szavainak súlya van. Szenilis ember véleményét nem veszem komolyan. Másoknak sem kellett volna. Ezért nem értem, miért közölte le ezt a nyilatkozatot az Amerikai Népszava. Harminc évvel ezelőtt, amikor ennek az újságnak a szerkesztője voltam, ilyesmi biztos nem került volna nyomtatásba. Én sem, de az akkori tulajdonos, Gombos Zoltán sem vállalkozott volna ilyesmire. Ezt a hozzáállást nevezhetjük akár politikai korrektségnek is.

(Idézet a Wikipédiából: A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban.)

Három évtized alatt sok minden megváltozott. Az 1891-ben alapított lap több mint száz éven át Amerikai Magyar Népszava/Szabadság néven szerepelt a tengerentúli magyar nyelvű sajtótermékek között. Időközben a Magyar szó lekerült a fejlécről. (Vaclav Klaus sem állítja magáról, hogy görög.) Talán azért, mert jelenlegi tulajdonosai, szerkesztői nem akarnak közösséget vállalni a röfögő, moslékot zabáló, diktatórikus dagonyában hentergő magyarokkal.

Ők ugyan a demokrácia utolsó élharcosainak hirdetik magukat, de - ez alapján - nekem úgy tűnik, kétféle demokrácia van. Egy, amit ők elfogadhatónak mondanak, meg egy olyan, amelyikben már nem minden úgy történik, ahogy ők azt szeretnék.
Az alábbiakat olvastam egy internetes ismertetőben:

Az Amerikai Magyar Népszava Szabadság miközben megőrizte régi olvasótáborát, a rendszerváltás után kivándorolt új generáció lapja is lett, az első amerikai magyar újság, amely befejezett ténynek tekinti a magyarországi rendszerváltást, elfogadja az anyaország Alkotmányát és jogrendjét, a demokratikus választások eredményét, a politikai pluralizmust, amely támogatja és hirdeti a szólás, a vélemény, a sajtó, a vallás és a lelkiismeret szabadságát, amely a kirekesztés minden formáját elutasítja.

Ez a mai már Amerikai Népszava, amelynek szerkesztője, szerkesztői sajátosan értelmezik a szólás és vélemény szabadságát, helyt adva annak is, aminek nem volna szabad. Abban nekik is igazuk van, hogy a zsidózás, cigányozás tűrhetetlen és méltatlan minden kultúrlényhez. Ugyanakkor megengedhetetlen az is, hogy egy nép önérzetét meggondolatlan szavakkal sárba tiporják. E fölött még akkor sem lehet szótlanul átsiklani, ha a gyalázkodó mondatok egy Kossuth díjas író tollából kerültek papírra. Számára még az sem lehet mentség, hogy évtizedeken kereszül honfitársaival együtt dagonyázott a diktatúra mocskában röfögve, bár feltehetőleg nem moslékot zabálva.

Egyetlen mentsége öregkori szenilitása lehet. Ebben az állapotban már nyilván nem emlékszik a kádári dagonyás diktatúrára sem, amikor fel sem ötlött benne, hogy ilyen kijelentéseket tegyen. Gondolom, azért még Aczél elvtárs is alaposan megdorgálta volna.
Kertész Ákos valamikor így vallott magáról: Ars poétikám egyszerű: tilos az olvasót untatni, tilos az olvasónak hazudni. Ezen alapulnak filmjeim, színdarabjaim is. Hiszem, hogy a valóságot akkor is meg kell mutatni, ha ijesztő, mert az igazság mindig fölemel, megtisztít. Persze komédiázni, azt szabad!

Hát most nagyot komédiázott. Amivel csak az a bajom, hogy nagyon kevesen röhögnek rajta. Viszont a biztosítékot neki is sikerült kiverni.

Mindig kétkedéssel fogadtam mindenféle összeesküvés elméletet, mert hogy azokat kivétel nélkül hiányos adatokra, feltételezésekre alapozták. Mégis terjednek, ami egy kicsit érthető. A kommunikációs forradalom világát éljük, mérhetetlenül sok és sokféle a hírforrás, ember legyen a talpán, aki a rázúduló híráradatból tiszta képet tud kialakítani magának. Hiszen még a tiszta sor sem tiszta sor ma már.