Délutáni sétámat megszakítva leültem egy padra a Szent István parkban. Nem sokkal később megszólított egy fiatalember. Ha szakítok rá pár percet, mondta, feltenne néhány kérdést. Mielőtt még firtathattam volna kérdéseinek mibenlétét, gyorsan hozzátette: a Médián ügynökség megbízásából végez közvéleménykutatást. Hát, akkor rajta! mondom én, állok elébe, időmből kitelik.
Feltett egy sorozat, politikusokra vonatkozó kérdést, amelyekre nem tudtam válaszolni, a hazai politikusokat nem ismerem eléggé. Majd az iránt érdeklődött, elégedett vagyok-e az Orbán kormány eddigi működésével.
Mivel nem vagyok politikai elemző, úgy mint a legtöbb ember, én is csak az esti híradóból tájékozódom. Abból viszont nem derül ki, hogy a kormány tagjai pontosan kezdik munkaidejüket vagy sem, kitöltik-e azt teljes egészében vagy már ebéd után hazatérnek szeretteik körébe. Nem vagyok a főnökük, s még ha az volnék is, hagynék egy kis időt a beosztottjaimnak. Eredményeket várnék, nem pediglen csodákat. Az előzőhöz időre, az utóbbihoz vakhitre van szükség. Ennélfogva, ha a feltett kérdésre igennel felelnék, esetleg növelném az Orbán-kormány önbizalmát, aminek amúgy sincs híján. A túlzott önbizalomtól mindenkit óva szoktam inteni. Viszont azt sem mondhatom, hogy elégedetlen vagyok az új kormány eddigi munkájával, mert tevékenységének egyelőre nem tapasztaltam kézzel fogható jelét. Én legalábbis.
A fiatalember ez után nekem szegezte a következő kérdést. Fejlődött-e Budapest az elmúlt húsz esztendőben? Zavarba jöttem, mert őszíntén szólva nem tudom, ez esetben ki mit ért fejlődés alatt. Nőni - tudtommal - nem nőtt a város, ma éppúgy huszonkét kerülete van, mint húsz éve volt. (A huszonkettedik kerületből 1994-ben ugyan leválasztották a huszonharmadikat, ez azonban nem területi fejlődés). Ha a gombamód szaporodó plazákra, a Combinó villamosra, a Váci úti gyárak helyére épített irodaházakra, vagy a Lágymányosi hídra gondolok, akkor igent kéne mondanom. Ám ha a négyes metró jut eszembe - amit még ma is fúrnak-faragnak, egy ismerősöm szerint előbb készül el az ötös, mint a négyes - akkor nemmel válaszolok.
Ha beszélhetünk fejlődésről, akkor az elég felemás. Nézzen körül ebben a parkban, mondtam a fiatalembernek. Sokan úgy vélik, ez a főváros egyik legszebb parkja. Nézze csak, most is új rózsakertet telepítenek. A pázsitra viszont kevesebb gondot fordítanak, mint ahogy a sóderral beszórt sétányokra is. A homokból gazos fű nő ki, a sóderben több az eltaposott csikk, mint a kavics. Ami nem csupán a parkfelügyelet vétke. Miként talán azt sem lehet csupán az eddigi kormányok nyakába varrni, hogy - szerény véleményem szerint - szeretett fővárosunk jóval koszosabb a kelleténél. A járdák tele szeméttel és kutyaszarral, az ember soha nem tudhatja, mibe fog belelépni. Talán fejlődést jelent, hogy annak idején megszüntették a házmesteri intézményt, ami nem csak a kommunizmusban létezett, hanem annak előtte is. Nekem mégis hiányzik.
Tudja fiatalember, maga nem emlékezhet rá, de annak idején a házmesterek kora reggel felsöpörték, slaggal lelocsolták a járdákat. Elhiheti nekem, akkoriban tisztább volt a város. Élvezet volt kilépni a házból.
A fiatalember közbeszólt: Ne haragudjon, uram, nem akarom megsérteni, de mellébeszél. Igennel vagy nemmel kéne válaszolnia a feltett kérdésekre.
Tudja mit, mondtam neki egy hiretelen támadt ötlettől vezérelve, jöjjön velem ötven métert. Elsétáltunk a park déli végébe, ahol egy táblára mutatva, olvasni kezdtem neki a táblára írt szöveget:
"Ez a fejlesztés a decentralizált helyi önkormányzati támogatási programok, Települési önkormányzati szilárd burkolatú beltéri közutak burkolat-felújításának támogatása előirányzatának keretében a Közép-Magyarországi Regionális Fejlesztési Tanács támogatásával valósult meg. A támogatási döntés éve: 2008."
Meg tudná ezt fogalmazni egy kicsit érthetőbben, világosabban? kérdeztem a fiatalembert, mire ő némi hezitálás után azt felelte, hogy nem.
Na látja! vágtam rá, az ilyen kérdésekre egyszerű igennel vagy nemmel felelni.
