Februárban gondoltam egy nagyot, s elküldtem az Amazonnak négy angolra fordított novellámat When bad times roll in címen abból a célból, hogy forgalmazzák a Kindle e-könyv olvasókon. Felettébb örültem, amikor megérkezett a válasz: elfogadják a vékony (nyomtatásban mindössze harmincöt oldalas) kötetet és kilencvenkilenc centes áron hozzáférhetővé teszik a Kindle tulajdonosok számára. Az csak hab a tortán, hogy idővel még honoráriumot is fizetnek, aminek összege a fizető olvasók számától függ. Tegnap az Amazon honlapjáról tudomást szereztem valamiről, aminek - bármily furcsán hangzik - örültem. Novelláskötetem az Amazon sikerlistáján az előkelő 371.571-ik helyet foglalja el, immár három dollár negyvennégy centes áron.
Nekem ez egy sikerélmény.
Mindezt csak azért említettem meg, mert több helyütt olvastam arról, hogy honfitársaim kétharmada elégedetlen. Az életével, a sorsával, helyzetével és körülményeivel, mondhatnám azt is, mindennel. Összeségében a magyaroknak csupán huszonhárom százaléka elégedett az életével, s vallja magát boldognak. A kétharmadnál is számottevőbb többség bizalmatlan, borúlátó, nem tud vagy nem akar megküzdeni a nehézségekkel. Ennek egyik oka, hogy hajlamosak vagyunk a kedvezőtlen összehasonlításokra, ami irigységet szül, az pedig örökös elégedetlenséget.
Példaként: acsarkodunk a szomszédra, mert nagyobb lakása van. A legjobb barátunkra, mert többet keres, mint mi. A sort lehetne folytatni, szinte a végtelenségig. Fölfelé nézünk, lefelé sosem. A hajléktalanra ügyet sem vetünk, azon pedig, aki éppen munka és így jövedelem nélkül tengődik, legfeljebb sajnálkozunk. Ez még valamelyest érthető is, az már kevésbé, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetekben nem magunkban keressük a hibát, inkább mások kedvezőbb helyzetét tartjuk elfogadhatatlannak. Ez a - többé-kevésbé - általános felfogás olyan frusztrációt okoz, ami távol tart a boldogságtól.
Persze a boldogságnak nem okvetlenül előfeltétele az anyagi jólét, aminek ugyanakkor az ellenkezője is igaz. Igen gyakran vagyunk elégedetlenek teljesen feleslegesen rajtunk kívül álló, általunk nem befolyásolható és anyagiakra sem visszavezethető okok miatt. Azaz, értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul keserítjük meg saját életünket.
Ezt nevezném én Dzsudzsák szindrómának.
Köztudott, hogy a jelenleg legismertebb és legtehetségesebb magyar labdarúgó egy eddig szinte - hazánkban - ismeretlen orosz futballcsapathoz igazolt. Ez a lépése heves indulatokat váltott ki emberek ezreiből. Dzsudzsákot szidták, ocsárolták, lehülyézték, amivel csak egymás elégedetlenségét növelték. A felháborodás alapján még azt is el tudom képzelni, hogy akadt néhány ember, aki emiatt búnak eresztette fejét, netán még be is rúgott bánatában. Ezek az emberek olyasmi miatt zsörtölődtek, keseregtek vagy békétlenkedtek, amin ők maguk nem tudtak változtatni, s amihez végsősoron semmi közük sem volt. Dzsudzsák felnőtt ember, fel tudja mérni mi a jó neki. A szomorú a dologban, hogy a felháborodás, amit lépése kiváltott, még őt is kis híján megingatta elhatározásában. Mindenesetre néhány napos fejfájást biztos okozott neki, vagyis ideig-óráig megingott önbizalmában, maga sem tudta, elégedett lehet-e saját döntésével vagy sem.
Visszatérve az én szerény novelláskötetemre. Barátomnak megemlítettem a kötet sikerlistán elfoglalt helyét. Ő meg furcsállotta, hogy ez engem nem keserít el. De miért fanyalognék? Én jól vagy rosszul megírtam azokat a novellákat, a magam részéről tehát megtettem, ami tőlem tellett, bárki számára hozzáférhető, s ez engem kielégít. Hogy nincs az első száz vagy tíz között, arról nem feltétlenül én tehetek. És elkerülendő a Dzsudzsák szindrómát, nem keserítem olyasmivel az életem, amire nincs befolyásom. S ha emiatt a kisebbséghez tartozom, üsse kő. Nem érzem magam hátrányos helyzetben.
