Bárhol a világon, ha egy társaságban szóba kerül az iskolai oktatás, várhatóan heves vita keletkezik. Kire háruljon nagyobb feladat: a szülőkre vagy a tanárokra? Ki ösztönözze elsősorban tanulásra a nebulóket? Megint csak: a szülők vagy a tanárok? Esetleg az állam?
Észak-Karolina egyik republikánus politikusa olyan törvényjavaslattal állt elő, amely – elfogadása esetén évi ezer dollár készpénzzel jutalmazná az állam minden jól tanuló diákját. Az elemi iskola első osztályától egészen a maturáig, azaz tizenkét éven keresztül. Az a diák tehát, aki kitűnőre vizsgázik (természetesen az összes tantárgyból) egy-egy adott évben, ezer dollár állami juttatást vághat zsebre. Noha Észak-Karolinában megközelítően másfél millió a szóba jöhető nebulók száma, a politikus mégis ezt találja a jobb tanulmányi eredmények elérését célzó intézkedések legmegfelelőbb és legolcsóbb módjának.
Természetesen ez a javaslat is vitát generál. Támogatói helyeslik, azzal érvelve, hogy ennek a diákok is jobban örülnének, mint a jutalom könyveknek vagy az ő szemükben keveset érő kitüntető plecsniknek. Ellenzői, többek között arra hivatkoznak, hogy Ohióban már tettek egy ilyen kísérletet, ami – más tantárgyakat elhanyagolva - kizárólag a matematikában javított a tanulók eredményein. Úgy vélem, ez teljesen érthető. A gyerek rögtön azon kezd spekulálni, mennyit is ér ez a pénz; azt igyekszik kiszámolni, mi mindent vásárolhat belőle. Ehhez nyilván szükségeltetik némi matematikai tudás. Az olvasást elhanyagolja, az árleszállításoknál is csak a számszerű adatokat veszi figyelembe, az apró betűs kitételeket már nem tudja elolvasni. És nem azért, mert rövidlátó vagy vak.
Olvasván az erről tudósító híradást, elképzeltem milyen lenne az emberek hozzáállása egy hasonló ösztönző programhoz Magyarországon.
Biztos akadna olyan szülő, aki azt mondaná gyermekének: nézd, fiam, embereld meg magad és legyél kitűnő tanuló, elvégre elmúltál már tíz éves, éppen ideje, hogy te tartsd el a családot. Másik szülő: nagyon helyes. Megérdemli a gyerek a beígért bicajt, de az a legjobb, ha megveszi magának. Nekem úgysincs miből.
Miként nyilván akadna olyan tanár is, aki így indokolná érdektelenségét: majd hülye leszek tanítani a gyerekeket, amikor néhányan közülük többet keresnek, mint én. Szívesen korrepetállak, fiam, de osztozunk a pénzen. Miért csak a tanulást akarják ösztönözni, a tanítás egy fabatkát sem ér?
Aztán a politikusok az Országházban.
Nekünk nem kell ilyen program! Így is van már éppen elég Nobel-díjasunk, aki külhonban aratta le a babérokat. Ha ezek után tele lesz az ország képzett emberekkel, ki fogja elvégezni az aljamunkát? Semmi szükség értelmes emberekre, azokat sokkal nehezebb irányítani.
Vagy a másik tábor: érdemes lenne kipróbálni. A költségvetés egy jelentéktelen hányadából Európa elitjét tudnánk kitermelni. A gyerekek is értsék meg, hogy minden kiváló teljesítményt csak és kizárólag pénzzel lehet elismerni. Ha idejekorán megszokják, hogy a törekvésnek, az igyekezetnek nálunk is van becsülete, senki nem akar majd külföldre távozni. Kevés ráfordítással is megmutathatnánk, hol lakik a magyarok Istene.
Végezetül elgondolkodtam azon is, vajon én jobban tanultam volna, ha annak idején valami hasonló programmal serkentenek? Kétlem. Akkoriban szívesebben fociztam a grundon. Amatőr módon, juttatás nélkül. Nem úgy mint a mai magyar focisták, akik szintén amatőr módon, de némi juttatás ellenében. Na, ha engem kérdeznek, én azok keresetét fordítanám a diákok javadalmazására.
