Második éjszakánkat töltöttük idehaza, amikor kiraboltak bennünket. Az én hibámból. Éjfél előtt még kiálltam a gangra elszívni egy cigarettát, majd amikor visszatértem, elfelejtettem kulcsra zárni a bejárati ajtót. Írhatnám ezt a feledékenység számlájára is, elvégre átléptem már a hatodik x-t, én sem tudok annyi mindent észben tartani, mint azelőtt. De van egy másik dolog is amire hivatkozhatnék, amivel magyarázhatnám hanyagságomat. Mégpedig azzal, hogy az elmúlt közel negyven év alatt ugyancsak ritkán zártam kulcsra az ajtót magam mögött, ha otthon tartózkodtunk, s mivel ez nem vált megrögzött szokásommá, így pesti lakásunkban sem szenteltem erre különösebb figyelmet.
Reggeli ébredés után feleségemnek feltűnt, hogy farmerkabátja a földre van hajítva. Kaptam is ezért a fejemre, hogy lehetek ilyen trehány, hiába tiltakoztam, én ugyan nem dobtam oda le. Közben én meg a cigarettámat kerestem hiába, pedig úgy emlékeztem, este kitettem a könyvespolcra. Elintéztem a dolgot azzal, hogy tényleg kezdek feledékeny lenni, már arra sem emlékszem, mit hova pakoltam előző este. Még az is lehet, a farmerkabátot is én rángattam le a fotel karfájáról. Valamivel később feleségem a retiküljéből akart kivenni valamit, ám a táskának hűlt helyét találta. Váltig állította ugyan, hogy este az ágy lábához helyezett bőröndre tette, s én eközben arra gondoltam, ő is öregszik, memóriája már neki sem tökéletes.
Felforgattuk az egész lakást töviről hegyire, de a retikült sehol sem találtuk. Bármilyen felfoghatatlannak tűnt, kezdtük belátni, hogy valaki járt nálunk az éjszaka. Efelől százszázalékos bizonyságot szereztünk a lépcsőházban, ahol végül is megtaláltuk a táskát. Csak a pénz hiányzott belőle, kétszázezer forint. Látszott, hogy túrkáltak benne, de hál'istennek minden iratot és hitelkártyát érintetlenül megtaláltunk. Tudom, hihetetlenül hangzik, de régen volt ekkora örömben részünk. Az igazolványok (fele magyar, fele amerikai) és hitelkártyák letiltásának és újra beszerzésének még a gondolatától is hideglelést kaptam. Márpedig nem lett volna más választásunk, ha...
A megkönnyebbülés felett érzett örömtől függetlenül felháborodva és egy kissé értetlenül meséltem barátaimnak, ismerőseimnek, hogy mi történt velünk. Persze sajnálkoztak és vigasztaltak. Ami fontos, azt megtaláltuk, a pénz könnyebben pótolható. (Valahogy biztos, ámde akkor is komoly érvágás.) Ugyanakkor szinte szó szerint egyező megjegyzést hallottam tőlük. Ne csodálkozz és ne lepődj meg, mondták, ilyen ez az ország. Aztán mindegyik elmondta a maga történetét, s mint kiderült többükhöz is betörtek vagy megkíséreltek már betörni. Hasonlóképpen nyilatkozott házunk néhány lakója is. Pedig jó környék, mint sokan hangoztatják, ráadásul a kapu éjjel-nappal zárva van. És mégis.
Ilyen ez az ország.
Éjszaka, miközben mi édesdeden alszunk, észrevétlenül ellopják a pénzünket. Merész besurranók. Ismerősök szerint még szerencsénk is volt, hogy nem ébredtünk fel. Ki tudja, akkor mi történt volna? Nem gondolok rá. Az jár az eszemben, hogy vannak barátaim, jó ismerőseim, akiket megbecsülök és tisztelek, akik a jó oldalon állnak, a választóvonalnak ezen az oldalán. A másikon a gazemberek vagy minek nevezzem őket.
Ilyen ez az ország.
Feketén, fehéren.
Tudom, ennél sokkalta árnyaltabb a kép, de akárcsak mások hasonló esetben, én is hajlamos vagyok - tehetetlen dühömben - sötéten látni mindent és mindenkit. Majd lehiggadok, más szemszögből nézem a dolgokat, s akkor talán még azt is belátom, hogy mégsem csak ilyen ez az ország. Remélem, nem tévedek.
