Szigorítani kell a légiközlekedés biztonságát szolgáló előírásokon, állítják a kérdéssel foglalkozó amerikai szakemberek, miután egy kamikaze úgy vett elégtételt vélt vagy valós sérelmein, hogy privát repülőgépével becsapódott az adóhivatal austini (Texas) székházának épületébe. Szerény másolata volt ez a kilenc éve végrehajtott new yorki terrortámadásnak, de még ez a gyenge utánzat is két ember életét követelte, nem beszélve az okozott anyagi kárról. Természetesen szó sem volt – politikai értelemben vett – terrorakcióról, csupán egy addig mindenki által normálisnak tartott férfi magányos bosszúállásáról. Texasi pilótánknak ugyanis nézeteltérése támadt az adóhivatallal, s mivel egyezkedésre nem látott semmi reményt, repülőgépével tett pontot az ügy végére.
Újabban nem tekinthető ritkaságnak, hogy valaki erőszakos megoldásban látja sérelmeinek orvoslását. Eddig azonban az elbocsátott munkaerő, a vérig sértett alkalmazott, a tanárai által félreismert diák, a szupermarketben becsapott vevő kézifegyvert használt a bosszú eszközeként. Csakhogy az Egyesült Államok egy gazdag ország, a magánkézben levő repülőgépek számát pontos adatok hiányában is több tízezerre saccolom, míg a gazdasági válság következtében elégedetlenné vált emberekét ennek sokszorosára. Ilyen nagyságrendű számok mellett egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy hasonló eset a jövőben is elő fog fordulni. Hacsak a polgári repülés biztonságáért felelős illetékesek be nem keményítenek. Erre valószínűleg sor fog kerülni, bár szerintem a megelőzésnek nem ez az egyetlen járható útja.
Az adóhivatalnak kell bekeményíteni. Emelni kell az adókat, szigorúan és következetesen, magas kamatokkal egyetemben kell behajtani minden adóhátralékot. Ugyanis az engedékenység semmi jóra nem vezet. Nem tudom pontosan mi okozta a cívódást texasi pilótánk és az adóhivatal között, de az tény, hogy öngyilkos cselekedetét a saját repülőgépével hajtotta végre. Márpedig egy ilyen légijárgány nem olcsó mulatság. Akinek ilyesmire telik, az ne szóljon egy szót sem, őt még nem gatyásította le az adóhivatal. Biztos volt valami restanciája, azt azonban rendezni lehetett volna úgy is, hogy eladja gépmadarát, s az így befolyt összegből kifizeti esetleges hátralékát. A tragédia megelőzhető lett volna, ha a végrehajtók idejében és erélyesebben lépnek fel. De nem tették.
Akárkivel beszéltem odahaza, szinte kivétel nélkül mindenki az APEH-et szidta, a magas adók miatt elégedetlenkedett. De képzeljük el, ha csökkentenék az adóterheket, az embereknek jóval több pénzük maradna meg adótörlesztés után, idővel még repülőgépet is vehetnének maguknak, amivel azután a legenyhébb felszólítás reakciójaként zumm bele az APEH székház kellős közepébe. Hová is jutnánk?
Erről egy régi történet jut eszembe. A hentesnél álltam sorba, s egyszer csak hallom ám, hogy az előttem álló hárpia kiabálni kezd a hentesre, amiért a húsnál több volt a csont meg a mócsing a mérlegen. Lenne csak nálam az a hentesbárd, rikácsolta a jóasszony, fel is szeletelném vele azt a csaló kezét. Jobb, ha befogja a száját asszonyom, felelte a hentes, mert ha nem látná, egyelőre még én markolom ezt a szerszámot. És a hölgy bizony elhallgatott.
Valahogy így kell ezt csinálni. Mert az elégedetlenség előbb utóbb tragédiához vezet. Más kérdés persze, hogy kinek a tragédiájához.
