Tarheel

Letaglóztak, akár egy marhát a vágóhídon. De megérdemlem, ha már voltam akkora marha, hogy elhigyjek mindent fényes csillagképemnek. Nincs az a vándor késes-köszörűs, aki helyrehozhatná a hiúságomon esett csorbát. Kellett nekem vakon hinnem! Pedig milyen szépen tudtam áltatni magam! Okos, jómodorú, segítőkész, tehetséges, megértő és még sorolhatnám a kedvező jelzőket, amelyeket rám ruháztak a Vízöntő jegyében. S most kiderült, nem is vagyok Vízöntő, vagy ha mégis, akkor valaki más álmaiban ringattam magam éveken keresztül. Meg se merem nézni, hogy ki vagyok. A végén még kiderül rólam, hogy másfajta jellemvonásokkal rendelkezem. Gazember, csaló, önző, álnok meg ehhez hasonló tulajdonságok az ismérveim. Tudatom meghasadt, mint a jég a téli Balatonon. Tudatrianás.

Szituációk:

Egy nyolcvankilenc éves amerikai pasas, bizonyos Harold Camping egész életét a Bibliának szentelte, ami tiszteletre méltó elhivatottságra vall. E fáradságos időtöltése nagyobb részében matematikai összefüggéseket keresett és talált a szentírásban, minek alapján kétséget kizáróan megállapította: az idei év május huszonegyedikén lesz az elragadtatás napja. Amikor is Jézus Krisztus ismét megjelenik e Földön, hogy elragadja és magával vigye a mennyországba mindazokat, akik erre méltónak bizonyulnak. A hátrahagyottakra a földi pokol marad egészen az idei év október 21-re eső végítélet napjáig. Akkor ugyanis mindennek bevégeztetik. Mr. Camping szerint egy hatalmas földrengés teljes egészében elpusztítja sárgolyónkat a rajta élőkkel együtt, azaz elérkezik a világvége.

Kilétét titokban tartják, nevét nem hozzák nyilvánosságra, nyilván azért, nehogy valaki próbára tegye. Mert az emberek hajlamosak az ilyesmire, s még csak nem is feltétlenül gonoszságból. Én sem éreztem gonosznak magam, amikor - lehettem tizenkét éves – barátaimmal dióhéjat erősítettünk egy macska lábaira. Csupán azt akartuk megtudni, hogy a nesztelen járáshoz szokott macska valóban megőrül-e lépteinek állandó kopogásától. Mondhatná erre bárki: állatkínzás, holott mi nem akartuk kínozni azt a szerencsétlen macskát, csak arra voltunk kíváncsiak, igaz-e a feltételezés.

Ilyen vagy ehhez hasonló kísérletektől akarják megóvni azt a negyvennégy éves asszonyt, akit az egyszerűség és a védhetőség kedvéért SM fedőnévvel láttak el, és aki – az összes cselédkönyves, orvos, adjunktus, professzor egybehangzó véleménye szerint – nem ismeri a félelmet. Semmilyen félelmet. Nem fél a kígyóktól, bömbölő bősz oroszlánoktól, feléje robogó teherautóktól, attól sem, ha kilógatják a huszonharmadik emeletről. Nem fél a rendőrségtől, az útonállóktól, a bizonytalan holnaptól, az adóhivataltól, semmi olyantól, ami az átlagemberben cseppet sem alaptalanul félelmet gerjeszt. Talán még az őt vizsgáló orvosoktól sem fél.

Ezen kívül semmi különleges nem mondható el róla. Azt nem tudom, hogy házasságban él-e, ez csupán valószínű, ha nem fél a házasélet buktatóitól sem, mindenesetre három gyermek anyja, s mint ilyen feltehetőleg normális életet él, noha agyát egy felettébb ritka kór támadta meg még évekkel ezelőtt. Ez a kór semmi más észlelhető elváltozást nem okozott agyműködésében, egyedül és kizárólag félelemérzetét szüntette meg. Teljesen. Orvosai immár húsz éve vizsgálják, figyelik rendszeresen, s teszik ki őt olykor különböző veszélyhelyzeteknek. Természetesen a legszigorúbb felügyelet alatt. A felügyeletre azért van szükség, hogy megóvják őt a fenyegető veszélytől, amit félelemérzet hiányában képtelen észlelni, s így persze időben elkerülni is.

Az iowai egyetem kutatói éppen ezért tartják titokban a nevét, s ezért zárkóztak el az elől is, hogy az Associated Press riporterei intejút készíthessenek vele. Ez teljesen érthető, hiszen kilétének felfedése esetén nyilván akadna számtalan marha, aki a maga amatőr módján, akár szórakozásból, akár kíváncsiságból kísérletezni próbálna vele. Ha nem vigyáznának kellőképpen rá, SM asszony bizonyára még ettől sem félne. S talán még attól sem, amitől én. Hogy ezt a ritka kórokozót esetleg szaporítani és terjeszteni kezdik. Használni fogják katonáknál, akiket félelem, illetve veszélyérzetük eddig – úgy amennyire - visszatartott az esztelen és fékeveszett öldöklésbe torkolló hősködéstől.

Én ugyanis nem szeretnék élni egy olyan világban, amelyikben az emberek agyműködéséből teljesen ki van iktatva a félelemérzet. Nem mintha azt óhajtanám, hogy bárki is rettegésben élje le az életét. Azt nem. De egy olyan félelem nélküli világot sem kívánok az emberiségnek, amelyben tetteinek várható következménye sem riaszt el senkit attól, hogy olyasmit cselekedjen, ami magára vagy másokra végzetes lehet.
Mert néha tényleg jobb félni, mint megijedni.

Régen gerjesztett akkora vitát valami, mint mostanában a WikiLeaks. Mondhatni, két pártra szakadt az emberiség. Az egyik oldal fel van háborodva, amiért féltve őrzött titkaikat kiteregették, mint Mari néni szennyesét az erkély korlátjára. Úgy kell nekik. Ha netán nem tudnák, tisztességes embernek nem illik titkolózni. Figyelmükbe ajánlanám még a titok pontos meghatározását. Titok csak az, amit egy ember ismer és az is már régen meghalt. Ennélfogva aki él az ne is próbáljon leplezni semmit. Aztán ott van a másik oldal, amelyik következetesen kiáll a sajtószabadság mellett. Velük tartok. Mióta az eszem tudom, én is elkötelezett híve vagyok a sajtszabadságnak. Éppen ezért tölt el határtalan örömmel, hogy a világ első magánűrhajója sajtot vitt fedélzetén a világűrbe. Csupán azt kifogásolom, miért pont svájci Gruyere sajtot, s miért nem a magyarok által olyannyira kedvelt pálpusztait. Talán attól féltek, valami a világűrben is bűzleni fog?