Egy, a Népszabadságban olvasott cikk nyomán kellemetlen emlék tolult lelki szemeim elé. Nyári délután volt, a kánikulai napok egyike, minek folytán a kelleténél talán egy kicsivel több hideg sörrel igyekeztem lehűteni magam. A Lehel piacra mentem beszerezni egyet s mást, amikor a standok között bámészkodva hirtelen sürgős dolgom támadt. Szapora léptekkel igyekeztem a mellékhelység felé, amelynek ajtaját – rémületemre – zárva találtam. Ennek okát felderíteni egy pillanatig sem tartott, ám ez csak annyiban szolgált megkönnyebbülésként, hogy tudtam, hosszú percek nem állnak rendelkezésemre. Tábla figyelmeztetett: az ajtó száz forintos érme bedobása ellenében tárul fel a látogató előtt. Nosza, kutakodni kezdtem a zsebeimbem, de egy fillérnyi aprót sem sikerült előhalásznom. Aprópénznek mindig a legnagyobb szükség idején vagyok híjával. Usgyi hát, gyerünk pénzt váltani. A két legközelebbi árusnál sorban álltak, a harmadik előtt egy teremtett vevő sem. Ő viszont nem tudta – vagy nem akarta – felváltani az ezerforintost. Kényszer hatására gyorsan működik az agyam, vettem hát két szép piros almát. Rögtön volt visszajáró pénz, amit siettemben meg sem számoltam, csak a vécé előtt jöttem rá, hogy nincs közöttük százforintos. Vissza az árushoz százasért. Nincs neki. Jóindulata viszont van. Szerez a szomszéd standról, mondta. Látszott azonban, hogy neki nem sürgős a dolog, hiszen a baráti pénzváltást baráti szóváltás kísérte, miközben én azért imádkoztam, ne most vitassák meg a piaci árakat.
Bányai Tamás jegyzetei
2010.11.23. 08:37
Hogy jogunk legyen a bilihez
Végre kezemben volt a százas érme, rohantam is vissza az illemhelyre, nehogy valaki az orrom előtt vegye azt igénybe.
Hátralevő piaci bolyongásom kellemesebben telt el, mégis, aznap éjjel furcsa dolgokat álmodtam. Ismét halaszthatatlan dolgom támadt, rohangáltam is, mint a töketlen kutya – ahogy mondani szokták – egyik vécétől a másikig. Az egyiknak zárva az ajtaja, s csak valami idegen érme segítségével nyílik, a másiknál vécésnéni állja utamat. Markába nyomom a pénztárcámat, szedje ki belőle, amire szüksége van, míg én a dolgomat végzem. Kinyitja a tárcát, de csak hitelkártyákat talál benne, egy fia bankót sem. Nem is enged az ajtón túlra. Mit volt mit tenni, vágtattam haza lóhalálában. Otthon meg akkorát üvöltöttem, mint egy felbőszült oroszlán, amikor az elefánt a tyúkszemére lép. Saját vécém ajtaja lakattal volt elzárva előlem.
Szerencsének nevezem, hogy felébredtem, s hogy a lepedő a rémálom okozta verítéktől, s nem pedig a vizelettől lett nedves.
Az említett Népszabadság cikkben olvasom a pécsi pályaudvar toilettstrázsájának szavait: „Az illető megkérdezte tőlem, hogy grátisz pisilhet-e. Mondom neki, nem. Akkor ő a sarokba pisil. És már gombolkozott is. Kiabáltam, hogy álljon le, de ő csak tárulkozott. Erre hívtam a vasúti őrt, és ő kihajította.”
Barátságos eljárás. Kiebrudalták minden finomkodás nélkül, pisáljon a pályaudvar falának tövébe. Európa Kultúrális Fővárosához méltóan. Ha kutyáknak szabad, nekünk, embereknek is.
Annak a pasasnak tulajdonképpen még szerencséje is volt. Rosszabbul is járhatott volna. Egy rendőr talán még le is tartóztatja, bíróság elé citálja, ahol is felelősségre vonják közveszélyes veseelégtelenség miatt. Ilyen kitétel ugyan nem szerepel a büntető törvénykönyvben, de a törvény nem létezése nem lehet mentség.
„Az emberek nem szeretnek a vécéhasználatért fizetni. Sokan morognak, hogy miért nem ingyenes” – mondja a Népszabadság riporterének egy másik vécésnéni.
Én is morgok. Morgok? Egyenesen káromkodom. Főleg, ha a McDonald’s-ban elém áll az alkalmazott, s közli velem, a vécét csak abban az esetben használhatom, ha előbb veszek egy Big Mac-et. Vagy legalább egy ici-picit. S persze számlám is van róla. Mert anélkül mi a bizonyíték arra, hogy eredetileg ez volt a szándékom, csak közbejött valami, amit én előbbre valónak tartottam minden hamburgernél.
Számtalan étteremvezetői (vagy, ha így jobban teszik: restaurant management) tanfolyam hallgatója, sőt, előadója is voltam. Igaz, Amerikában, ahol – fiatal ország ugyebár, ezeréves hazánkhoz képest feltétlenül – még nincs kellő hagyománya a közkultúrának, ezért az emberek többnyire udvariasan és segítőkészséggel viszonyulnak egymáshoz. Azokon a tanfolyamokon azt igyekeztek az éttermek leendő vezetőinek a fejébe verni, hogy eszükbe ne jusson útját állni a sietős vendégnek. Könnyen elveszíthetnek egy potenciális vevőt. Még az is meglehet, egyszer s mindenkorra. A rossz tapasztalatok ugyanis az istennek sem akarnak felszívódni az ember emlékezetéből.
A pécsi esetet még úgy-ahogy megértem. Az Intercityre helyjegyet kell váltani, amiből arra lehet következtetni, hogy a vécére is. Talán ott is számozva vannak az ülőkék. A MÁV-nak minden fillérre szüksége van. A vagonok tisztántartását sem tudják kellőképpen ellátni, szarba is kerülne a cég, ha még a pályaudvari vécéket is a nyakába zúdítanák.
A Lehel piac más kategória. Ott – azt hiszem – a kereskedők fizetnek annyi bérletí díjat, ami lehetővé tenné a piacfelügyelőségnek az illemhelyek ingyenes működtetését. Úgy, mint a West End Centerben, hogy szolgáljak számukra követendő példával.
Az amerikai alkotmány Bill of Rights-nak nevezett módosításában különféle jogokat biztosít a népnek. Írásban ugyan nincs lefektetve, de a bilihez való jog is garantálva van.
Magyarországon is ezt kellene megvalósítani. Hogy vécére menni ne csak kelljen, hanem lehessen is.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://tarheel.blog.hu/api/trackback/id/tr252467178
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.