Kilétét titokban tartják, nevét nem hozzák nyilvánosságra, nyilván azért, nehogy valaki próbára tegye. Mert az emberek hajlamosak az ilyesmire, s még csak nem is feltétlenül gonoszságból. Én sem éreztem gonosznak magam, amikor - lehettem tizenkét éves – barátaimmal dióhéjat erősítettünk egy macska lábaira. Csupán azt akartuk megtudni, hogy a nesztelen járáshoz szokott macska valóban megőrül-e lépteinek állandó kopogásától. Mondhatná erre bárki: állatkínzás, holott mi nem akartuk kínozni azt a szerencsétlen macskát, csak arra voltunk kíváncsiak, igaz-e a feltételezés.
Ilyen vagy ehhez hasonló kísérletektől akarják megóvni azt a negyvennégy éves asszonyt, akit az egyszerűség és a védhetőség kedvéért SM fedőnévvel láttak el, és aki – az összes cselédkönyves, orvos, adjunktus, professzor egybehangzó véleménye szerint – nem ismeri a félelmet. Semmilyen félelmet. Nem fél a kígyóktól, bömbölő bősz oroszlánoktól, feléje robogó teherautóktól, attól sem, ha kilógatják a huszonharmadik emeletről. Nem fél a rendőrségtől, az útonállóktól, a bizonytalan holnaptól, az adóhivataltól, semmi olyantól, ami az átlagemberben cseppet sem alaptalanul félelmet gerjeszt. Talán még az őt vizsgáló orvosoktól sem fél.
Ezen kívül semmi különleges nem mondható el róla. Azt nem tudom, hogy házasságban él-e, ez csupán valószínű, ha nem fél a házasélet buktatóitól sem, mindenesetre három gyermek anyja, s mint ilyen feltehetőleg normális életet él, noha agyát egy felettébb ritka kór támadta meg még évekkel ezelőtt. Ez a kór semmi más észlelhető elváltozást nem okozott agyműködésében, egyedül és kizárólag félelemérzetét szüntette meg. Teljesen. Orvosai immár húsz éve vizsgálják, figyelik rendszeresen, s teszik ki őt olykor különböző veszélyhelyzeteknek. Természetesen a legszigorúbb felügyelet alatt. A felügyeletre azért van szükség, hogy megóvják őt a fenyegető veszélytől, amit félelemérzet hiányában képtelen észlelni, s így persze időben elkerülni is.
Az iowai egyetem kutatói éppen ezért tartják titokban a nevét, s ezért zárkóztak el az elől is, hogy az Associated Press riporterei intejút készíthessenek vele. Ez teljesen érthető, hiszen kilétének felfedése esetén nyilván akadna számtalan marha, aki a maga amatőr módján, akár szórakozásból, akár kíváncsiságból kísérletezni próbálna vele. Ha nem vigyáznának kellőképpen rá, SM asszony bizonyára még ettől sem félne. S talán még attól sem, amitől én. Hogy ezt a ritka kórokozót esetleg szaporítani és terjeszteni kezdik. Használni fogják katonáknál, akiket félelem, illetve veszélyérzetük eddig – úgy amennyire - visszatartott az esztelen és fékeveszett öldöklésbe torkolló hősködéstől.
Én ugyanis nem szeretnék élni egy olyan világban, amelyikben az emberek agyműködéséből teljesen ki van iktatva a félelemérzet. Nem mintha azt óhajtanám, hogy bárki is rettegésben élje le az életét. Azt nem. De egy olyan félelem nélküli világot sem kívánok az emberiségnek, amelyben tetteinek várható következménye sem riaszt el senkit attól, hogy olyasmit cselekedjen, ami magára vagy másokra végzetes lehet.
Mert néha tényleg jobb félni, mint megijedni.
