Tíz éves lehettem, amikor egy történelmi regényben arról olvastam, hogy az ókori Rómában emberek, pontosabban rabszolgák, akik ugyebár szintén emberek, gazdát cseréltek néhány sestertius ellenében. Akkor nagyon izgatott a dolog, mert volt egy kiállhatatlan osztálytársam, akitől szerettem volna megszabadulni, s rögtön arra gondoltam, esetleg eladhatnám valakinek, hátha a vevő elviszi őt egy távoli vidékre. Problémát csak az okozott, hogy nem tudtam hol kereskedjek vele, miként arról sem volt fogalmam, hány forint lehet egy sestertius.
Ez elég régen történt, viszont azóta is felmerül bennem időnként a kérdés: mennyit érhet, pénzben kifejezve, egy ember? És mi határozza meg az árát? Bőrének színe, szép alakja, valamely jó tulajdonsága, vagy egyszerűen csak az, hogy makkegészséges?
A neves – és kevésbé neves – focistákat adják-veszik a futballbörzén, némelyiknek több millió euró az ára. Ez mindenki előtt ismert. De vajon mennyiért vásárolható meg – mondjuk – egy zenész? Ha fals hangon muzsikál, nyilván fabatkát sem ér. A tudása. Van viszont átadható mája, szíve, veséje, ami külön-külön is kóstál valamennyit. Együtt a három olcsóbb, mint darabonként. Kedvezményes csomag.
És mennyit ér egy pakisztáni mullah? Főként, ha már hulla.
Olvasom, hogy a CIA egyik alkalmazottja, egy bizonyos Raymond Davis, január 27-én a pakisztáni Lahore városban hazavágott – állítólag önvédelemből - két helybeli férfit. A két áldozat családjainak 2.34 millió dollárt fizetett a pakisztáni állam. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter egy sajtótájékoztatón szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy a kártérítést nem az Egyesült Államok adta. Közvetlenül. Mert Washingtonban azt is tudni vélik, hogy Pakisztán be fogja nyújtani a számlát. Ahogy szokás, közvetítési díjjal megfejelve.
De mi szükség volt Clinton asszony vehemens mentegetőzésére?
Nehogy további híre terjedjen az Egyesült Államok nagyvonalúságának, ami könnyen visszaéléseket eredményezhet. Kevesen tudják, ám attól még cáfolhatatlan tény, hogy az USA komoly kártérítéseket fizet az amerikai hadfiak tévedése, ügyetlensége, esetleg fegyvereik nem tökéletes minősége folytán elhalálozott afganisztáni, iraki, s immár pakisztáni civilek családjainak. Az említett országokban igencsak alacsony az életszínvonal, nagy a szegénység, ami néha szokatlan dolgokra sarkallja az embert. Mivel nekem élénk – időnként még rosszmájúnak is nevezhető – a fantáziám, ezért még azt sem tartom kizártnak, hogy némely nincstelen meg akarja környékezni az amerikai katonákat. Te, Joe! Szegények vagyunk, akár a templom egere, lődd már le a nagyapámat, hadd kapjunk egy kis kártérítést. És Joe esetleg önvédelemből vagy tévedésből még meg is teszi. Az ilyesmit el kell kerülni. Persze a háborúskodást kellene inkább elkerülni, de ez még az emberiség történetében nem sikerült.
Mr. Davis áldozatainak családjai most gazdagnak érezhetik magukat, hiszen a hétszámjegyű dollárösszeg Pakisztánban igen tekintélyes summának számít. S ha a piaci helyzet úgy alakul, a kapott összeg negyedéért is vehetnek új családfőt, akit idővel alkalmasint még a gyerekek is megszeretnek.
Mr. Davis pedig élheti gondtalan életét Amerikában. Hacsak az adóhivatal idővel be nem nyújtja neki a számlát. Mert nem csupán az embernek, de a szabadságnak is ára van. Elvégre tölthetné hátralevő napjait egy pakisztáni börtönben is.
