Mára már azokból is nagyon kevés maradt, ha egyáltalán, akik gyerekfejjel megélték a magyar nemzet legnagyobb tragédiájának kikiáltott trianoni békeszerződést. A ma élő öregebb vagy még inkább a fiatalabb generációk (magamat is beleértve) már csak a történelem könyvekből ismerik, márpedig ezek alapján - minden esetleges tárgyilagosságuk ellenére - nem könnyű elképzelni az akkori traumát, a döbbenet és elkeseredés hangulatát. Talán segíthet ebben a Magyari család rövid, kivonatos története.
A Magyariak hosszú éveken keresztül laktak egy hatalmas, ötszobás lakásban. Népes családnak kellett is ekkora otthon. Már csak azért is, mert mint minden családban, náluk sem volt súrlódásmentes az élet. A familiáris viszályokon úgy-ahogy túltették magukat, annak ellenére, hogy Magyari grósztata meglehetősen erőszakos és öntörvényű uralkodója volt a családnak, aki akarva-akaratlanul maga is hozzájárult a békétlenséghez.
Az időszakos összeférhetetlenséget csak fokozták a familiába házasodó vejek és menyek. Rájuk, noha nyilván családtagoknak számítottak, a grósztata mindig úgy tekintett, mint betolakodókra. Hiszen az egyik vidékről jött, a másik szegény volt, a harmadik ilyen-olyan oknál fogva nem passzolt az élettársához, ezért még legjobb igyekezetének dacára sem tudta elnyerni grósztata jóindulatát, hogy szeretetét már meg se említsem. Ettől azért, ha nem is ideális, de család volt a család.
Az igazi bajok a háború után kezdődtek, amikor is a tágas lakás az állam birtokába került, és az új tulajdonos a benne lakók érdekeit figyelmen kívül hagyva maradéktalanul és ellentmondást nem tűrően érvényesítette akaratát. Hatalmánál fogva idegeneket telepített az ötszobás lakásba, mondván, azoknak is lakniuk kell valahol, ha már a háború megfosztotta őket otthonuktól. Hiába apellált grósztata, hogy vannak rokonai, akiket a világégés úgyszintén földönfutóvá tett, s ha már mindenáron fedelet kell adni mások feje fölé, akkor legalább őket rakják a nagy lakásba. Grósztatára a kutya sem hallgatott, jöttek az idegenek. Ők is marakodtak egymással, hol a konyha, hol a mellékhelységek miatt, mindegyik összeférhetetlenséggel vádolta a másikat, s mindegyik a másik rovására akarta uralni, birtokolni a lakás nagyobb részét. Igen gyakran a rendőrséghez fordultak vélt igazuk érvényesítése érdekében, ám a hatóságok - noha az alaphelyzet felforgatásában ők is részesek voltak - tehetetlennek bizonyultak. Kilakoltatni mindenkit lehetetlenség, igazságot tenni is csak a többi sérelmére lehetett volna. Annyit tudtak csak tenni, hogy kérleltek minden lakót, próbáljon meg alkalmazkodni a körülményekhez, legyen nagyobb belátással a másik iránt.
A nagy lakást idővel - részint önerőből, részint állami támogatással - részekre tagolták, leválasztásokkal több kisebb lakást alakítottak belőle. Az így felhúzott falak csak látszólag enyhítettek a viszályokon. Mert igaz ugyan, hogy a lakókat elkülönítették, s mindenki valóban saját otthont teremthetett magának, amely még csak szűkősnek sem bizonyult, mégis mindenki elégedetlen maradt. A Magyari család - még úgy is, hogy létszámában csökkent, a grósztata is rég a túlvilágra szenderült - változatlanul az egész lakásra, de legalább a lakás nagyobb részére formált jogot. A beköltöztetett idegenek leszármazottai nem is értették, miért. Hogyan is érthették volna meg, amikor a számukra leválasztott és kialakított lakást születésüktől fogva eredeti otthonuknak tekintették. Persze attól még ők is acsarkodnak a Magyari családra. Hiába na, összeférhetetlenek vagyunk, kerti házunkból is gyanakodva nézünk a szomszédra, hát még egy társbérletből.
Mondják, hogy előbb utóbb kihal a Magyari család utolsó tagja is, akkor aztán szent lesz a béke. Persze ez is csak ábránd, hiszen - mint mondottam - összeférhetetlenek vagyunk mindannyian, s éppen ezért nem tudom elképzelni, hogy a Magyari családot túlélő társbérlők békében megférnének egymással. Márpedig, ha ez így van, talán mégis csak az volna a legjobb, ha marakodás helyett inkább kölcsönösen segíteni próbálnánk egymáson.
Annál is inkább, mert eljön az az idő, amikor már nem lesznek társbérletek, születik majd egy nemzedék, amelyiknek még ez a fogalom is ismeretlen lesz. Csak arra kell ügyelni, nehogy a viszálykodás magját beléjük plántáljuk. Mert akiben él a gyűlölet, annak nem kell kilencven, száz évre visszatekinteni. Az indokot bármikor megtalálja hozzá.
