Az elmúlt napok nagy szenzációja kétségtelenül Roman Polanski letartóztatása. Köztudott, az őrizetbe vétel egy 32 évvel ezelőtti esemény folyománya. 1977-ben a filmrendező megerőszakolt egy 13 éves lányt Jack Nicholson otthonában. Az esetre fény derült, a filmrendezőt akkor le is tartóztatták, ám egy vádalku keretében a nemi erőszak vádját az enyhébb, fiatalkorú megrontása vádpontra változtatták, amiért egyébként szintén börtönbüntetés várt rá, noha szabadlábon védekezhetett. Ügyének tárgyalása előtt azonban kereket oldott és Franciaországban telepedett le. Az amerikai bíróság körözést adott ki ellene, s kiadatását követelte, mindezidáig hiába. Most azonban a svájci hatóságok őrizetbe vették, éppen amikor életmű díjának átvételére érkezett Zürichbe.
Számtalan híresség – ismert politikusok, művészek -, sőt maga az egykori áldozat is a hetvenhat éves filmrendező védelmére kelt, s ha nem is kegyelmet, de ügyének ejtését szeretnék kicsikarni az amerikai hatóságoktól. Európában a döntő többség egyetért a kérelmezőkkel, ám Amerikában hallani olyan hangokat, amelyek a kiadatáshoz következetesen ragaszkodó bíróság álláspontját teszik magukévá. Hiába nagy művész, hangoztatják, a bűnösnek bűnhődnie kell. Viszontagságos gyermekkora (édesanyja koncentrációs táborban halt meg, ő magának sikerült szerencsésen megszökni a német pribékek elől) vagy a korábban átélt személyes tragédiája (Charles Manson és hírhedt „családja” egy brutális vérengzés során lemészárolta Polanski akkor nyolc és fél hónapos terhes feleségét, Sharon Tate-t, valamint négy másik embert) sem fogadható el mentségként. Felelnie kell azért, amit tett.
Eszem ágában sincs a bíró helyébe képzelni magam, és éppen ezért nem szándékozom állást foglalni az ügyben. Csak a fantáziám bolydult meg egy kissé. Mivel egyelőre még kérdéses, mi lesz Polanski további sorsa, így az sem kizárt, hogy végül visszaszállítják Amerikába, ahol a bíróság feltehetőleg újfent elítéli és esetleg börtönbe kerül (amit személy szerint nem kívánok neki).
Cseppet sem lepődnék meg, ha ez esetben valaki előállna egy bizarr ötlettel. Polanskit fegyőrök kísérik a cellába, ahol szemközt találja magát az ott raboskodó Charles Mansonnal. A tömeggyilkos és a liliomtipró egy zárkában. A szereplők, a feszültség, a dráma adott, a forgatókönyv is kézenfekvő. Ne mondja senki, hogy ilyen – persze jól megírt és kellőképpen kiélezett – sztori nem hozna szép pénzt a kasszába. Ez még abban az esetben sem kizárt, ha a fentebb említett találkozásra a valóságban nyilván nem fog sor kerülni. Csakhogy Hollywoodban szeretik a felhajtást, pláne, ha még azt is ráfoghatják: igaz vagy igaznak vélhető történet. Nem ez lenne az első eset, hogy a filmcézárok sikert kovácsolnak mások szorult helyzetéből, miként azt sem tartom kizártnak, hogy a nézők még élveznék is ezt a filmet. Csak egy olyan filmrendező kell hozzá, mint Roman Polanski. Vagy egy ifjú tehetség, aki valami újjal, valami meghökkentővel akar előrukkolni.
