Legyen...

Legyen a blog neve Tarheel. Lehet, hogy nem velős, de rövid. Ez a beceneve Észak-Karolinának (Tar Heel State 9), s ha már itt lakom, akkor...

Naptár

április 2025
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Friss topikok

  • kisslaki lászló: Én azért árulnék búcsú(fél)cédulákat is akciós áron. Diákoknak, katonáknak - na meg íróknak félpén... (2011.02.20. 11:39) Digitális bűnbocsánat
  • kisslaki lászló: Isten nyugosztalja a nénit. Bárcsak küldene az ég helyébe, még pár ilyen áldott lelket. Kegyes sz... (2010.12.09. 10:37) Jótét lelkek
  • (jud): Tamás! Én ötöst adok! :) :) :) (2010.05.07. 20:09) Történelmi tétel
  • hacsu: Magyarország esetében inkább országblamázsról kéne beszélni. (2010.03.08. 15:09) Országimázs
  • (jud): Hogy stílusos legyek: Csak tisztelegni tudok! :) (2010.02.25. 11:27) Tábornokok végórája

Bányai Tamás jegyzetei

2011.07.05. 08:44 Regénytár

Igazságot Mr. Crooknak!

Nem csupán Amerika, de az egész világ számára precedenst teremthet egy kaliforniai bíró döntése, aki elfogadta a gyilkossággal vádolt, és ezért egyszer már elítélt Johnny Crook ügyvédjének perújrafelvételi kérelmét. A korábbi, s mind ezidáig jogerős ítélet a vád tanúinak egybehangzó vallomása alapján született. Szerintük Mr. Crook azért mérgezte meg feleségét, hogy megszerezze annak házát, s nyugodtan folytathassa kicsapongó életét szeretője oldalán.

Az ügyvéd arra alapozta perújrafelvételi kérelmét, hogy a NASA kutatóinak felfedezése teljesen más megvilágításba helyezi Mr. Crook bűncselekménynek vélt tettét. A NASA tudományos munkatársai ugyanis olyan baktériumot találtak a lúgos vizű, arzénes üledékű Mono tóban, amely foszfor helyett arzént is fel tud használni szerves molekuláinak. E felismerés nyomán át kell értékelni az életről alkotott elképzeléseinket.
 
Vagyis, hivatkozott perújrafelvételi kérelmében az ügyvéd, Mr. Crook nem gyilkossági szándékkal hajtotta végre tettét, hanem éppen ellenkezőleg. A krónikus foszforhiányban szenvedő feleségén akart segíteni amikor arzént kevert reggeli italába. Szerencsétlen tévedés, hogy az esküdtek csak Mr. Crook cselekedetének végkimenetelét, s nem pedig annak eredeti szándékát tartották szem előtt.
 
Az ügyvéd idézte a NASA kutatócsoportja egyik – neve elhallgatását kérő – tudósának szavait: Tény, hogy az arzénról évszázadokon keresztül azt hittük, gyorsan ölő méreg. Újabb vizsgálataink azonban kétséget kizáróan bizonyítják: az arzén az élet egyik és fontos alkotóeleme. Persze óvatosan kell bánni vele, amire sajnos, érthető okokból, nem mindenki képes. Gondoljanak csak arra, nélkülözhetetlen tartozéka az életnek a víz is, amely mégis számtalan ember fulladásos halálát okozhatja.
 
E nem várt fordulatot követően érthető, hogy a média felfokozott figyelmet fordít az ügy végső kimenetelére. Már csak azért is, mert tudvalevő, hogy a történelem során éppen elég ember szenvedett ártatlanul. Vajon Mr. Crook is ezek számát gyarapítja majd, vagy...?

Szólj hozzá!

2011.06.20. 08:29 Regénytár

Dzsudzsák szindróma

Februárban gondoltam egy nagyot, s elküldtem az Amazonnak négy angolra fordított novellámat When bad times roll in címen abból a célból, hogy forgalmazzák a Kindle e-könyv olvasókon. Felettébb örültem, amikor megérkezett a válasz: elfogadják a vékony (nyomtatásban mindössze harmincöt oldalas) kötetet és kilencvenkilenc centes áron hozzáférhetővé teszik a Kindle tulajdonosok számára. Az csak hab a tortán, hogy idővel még honoráriumot is fizetnek, aminek összege a fizető olvasók számától függ. Tegnap az Amazon honlapjáról tudomást szereztem valamiről, aminek - bármily furcsán hangzik - örültem. Novelláskötetem az Amazon sikerlistáján az előkelő 371.571-ik helyet foglalja el, immár három dollár negyvennégy centes áron.

Nekem ez egy sikerélmény.
Mindezt csak azért említettem meg, mert több helyütt olvastam arról, hogy honfitársaim kétharmada elégedetlen. Az életével, a sorsával, helyzetével és körülményeivel, mondhatnám azt is, mindennel. Összeségében a magyaroknak csupán huszonhárom százaléka elégedett az életével, s vallja magát boldognak. A kétharmadnál is számottevőbb többség bizalmatlan, borúlátó, nem tud vagy nem akar megküzdeni a nehézségekkel. Ennek egyik oka, hogy hajlamosak vagyunk a kedvezőtlen összehasonlításokra, ami irigységet szül, az pedig örökös elégedetlenséget.
 
Példaként: acsarkodunk a szomszédra, mert nagyobb lakása van. A legjobb barátunkra, mert többet keres, mint mi. A sort lehetne folytatni, szinte a végtelenségig. Fölfelé nézünk, lefelé sosem. A hajléktalanra ügyet sem vetünk, azon pedig, aki éppen munka és így jövedelem nélkül tengődik, legfeljebb sajnálkozunk. Ez még valamelyest érthető is, az már kevésbé, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetekben nem magunkban keressük a hibát, inkább mások kedvezőbb helyzetét tartjuk elfogadhatatlannak. Ez a - többé-kevésbé - általános felfogás olyan frusztrációt okoz, ami távol tart a boldogságtól.
 
Persze a boldogságnak nem okvetlenül előfeltétele az anyagi jólét, aminek ugyanakkor az ellenkezője is igaz. Igen gyakran vagyunk elégedetlenek teljesen feleslegesen rajtunk kívül álló, általunk nem befolyásolható és anyagiakra sem visszavezethető okok miatt. Azaz, értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul keserítjük meg saját életünket.
Ezt nevezném én Dzsudzsák szindrómának.
 
Köztudott, hogy a jelenleg legismertebb és legtehetségesebb magyar labdarúgó egy eddig szinte - hazánkban - ismeretlen orosz futballcsapathoz igazolt. Ez a lépése heves indulatokat váltott ki emberek ezreiből. Dzsudzsákot szidták, ocsárolták, lehülyézték, amivel csak egymás elégedetlenségét növelték. A felháborodás alapján még azt is el tudom képzelni, hogy akadt néhány ember, aki emiatt búnak eresztette fejét, netán még be is rúgott bánatában. Ezek az emberek olyasmi miatt zsörtölődtek, keseregtek vagy békétlenkedtek, amin ők maguk nem tudtak változtatni, s amihez végsősoron semmi közük sem volt. Dzsudzsák felnőtt ember, fel tudja mérni mi a jó neki. A szomorú a dologban, hogy a felháborodás, amit lépése kiváltott, még őt is kis híján megingatta elhatározásában. Mindenesetre néhány napos fejfájást biztos okozott neki, vagyis ideig-óráig megingott önbizalmában, maga sem tudta, elégedett lehet-e saját döntésével vagy sem.
 
Visszatérve az én szerény novelláskötetemre. Barátomnak megemlítettem a kötet sikerlistán elfoglalt helyét. Ő meg furcsállotta, hogy ez engem nem keserít el. De miért fanyalognék? Én jól vagy rosszul megírtam azokat a novellákat, a magam részéről tehát megtettem, ami tőlem tellett, bárki számára hozzáférhető, s ez engem kielégít. Hogy nincs az első száz vagy tíz között, arról nem feltétlenül én tehetek. És elkerülendő a Dzsudzsák szindrómát, nem keserítem olyasmivel az életem, amire nincs befolyásom. S ha emiatt a kisebbséghez tartozom, üsse kő. Nem érzem magam hátrányos helyzetben.

Szólj hozzá!

2011.06.01. 13:10 Regénytár

A kedves beteg ne ugráljon

A manna.ro hírügynökség tudósítása szerint Szeben megyében óriási botrány tört ki, amikor kiderült, hogy az egyik megyei kórházban ágyhoz kötözték az intenzíven fekvő és frissen operált betegeket. Magyarázatában a kórház vezetője a súlyos munkaerőhiányra hivatkozott, mondván - például -, hogy ötven betegre mindössze két nővér jut, ezért látták szükségesnek, mi több, elkerülhetetlennek a betegek ágyhoz való kötözését.

Jogos. Mert - gondolom én - mindez a páciensek érdekében történt. Egy minap műtött beteg ne ugráljon ki az ágyból. Sajnos nem mindenki látja be, hogy ez saját érdeke. Elvégre hova is fajulna, ha minden kórházlakó friss varratokkal a testén fel és alá flangálna a kórházi folyosón. Esetleg még az infúziós készüléket is vonszolná maga után.
 
Ez utóbbi különösen balesetveszélyes, márpedig a betegnek éppen egy baleset elkerülése a legfontosabb. Még akkor is, ha a biztosító netán fedezné a felmerülő költségeket.
Az nem lehet mentség, hogy az ápolónőt keresi, aki szerinte bújócskát játszik vele, mert hiszen neki is tudnia kell, a nővérek éppen pihennek a számukra kijelölt eldugott helységben. Sok a dolguk, egy kis szieszta nekik is jár. Főként, hogy ilyen kevesen vannak.
 
A munkaerőhiány okairól az intézmény vezetője nem tett említést, én azonban tudni vélem, hova lett a sok szakképzett ápolónő. A legszebbek elmentek manökennek, esetleg - ne adj isten! - testi bájaikat próbálják kamatoztatni. A férfibetegek erre ugyanis már csak felépülésük után kezdenek figyelmet fordítani, a nőnemű ápoltakat meg eleve fel sem dobja a segédszemélyzet szépsége. A kötelességtudó csunyácskák pedig külföldön próbálnak szerencsét. Senki ne képzelje, hogy esetleg több pénzt akarnának. Szó se róla. Náluk a kötelességtudat az első és mindenek feletti szempont. Kötelességüknek tartják - nagyon helyesen - a gyermekükről, családjukról való gondoskodást. Egy jobb kórházban, egy jobb világban, ahol mindez meg is adatik nekik.
 
A szebeni betegeknek marad a kötél, ami - lévén Szebenben is demokrácia és szabadság - ugyebár a választás lehetőségét garantálja. Vagy lekötöztetni hagyják, vagy felakasztják magukat. Mindamellett felvetődik annak lehetősége is, hogy a szebeni kórházban nem csupán a nővérekből, de a kötélből is hiány lesz előbb-utóbb. Ez azért okozhat még nagyobb gondot, mert akkor már a távozni szándékozókat kötéllel sem tudják majd visszatartani.
 
Szeben nincs is olyan messze tőlünk, s félő, hogy - a közelség okán - ez a probléma hozzánk is begyűrűzik. Egyelőre nincs gond, legalábbis a kötélfonók szövetségének tájékoztatása szerint. A nyersanyag-ellátás hosszú távra biztosítva van, a legmodernebb kínai kötélfonógépek az összes magyar beteg lekötözésére elegendő kötelet képesek rövid idő alatt előállítani. Így talán nem kell attól tartani, hogy a hazai páciensek kiugrálnak majd a kórházi ágyakból. Arra már én sem tudom a választ, vajon lesz-e kellő mennyiségű kórházi ágy, vagy pedig - ezek hiányában - másra kell használni a legyártott köteleket.

Szólj hozzá!

2011.05.24. 09:47 Regénytár

Tanuljunk nyelveket

Bolond az, aki a mai kitágult, kitárult világban nem tulajdonít kellő jelentőséget a nyelvtudásnak. Úgy értem, legalább egy idegen nyelv több kevesebb ismeretének. Ma már Kiskuntávolban sem elég csak magyarul beszélni, ha multinacionális cég foglalja el a falu szélét. Legalább annyit tudni kell németül, angolul, netán kínaiul - attól függően milyen nemzetiségű a tulajdonos -, amennyi a fizetésemelés kicsikarásához elegendő. Nem feltétlenül szükséges egy húszezer szavas szótárt bebiflázni, de néhány szót érdemes megtanulni. Hogy akarjon szobát szerezni a Balaton mellett az, aki nem tudja, mit jelent a zimmer frei? Ahhoz is kell egy alapfokú nyelvtudás, hogy ne a kisdolgunkat akarjuk elvégezni ott, ahol office to let van a táblára festve, s egy leleményes graffitis által i betűvel korrigálva a to és a let között.

Egy kis kéziszótár persze könnyen a segítségünkre lehet, de csak akkor, ha a velünk szemben álló idegennek van türelme kivárni, míg a bé betűs címszó alatt kikeressük, hogyan is mondják más nyelven: bocsánat. Az élet egy rohanás, ekkora türelmet senkitől sem várhatunk el, ennélfogva nem árt előre megtanulni. Mondjuk száz szót. Minimum.
Hogy ez mennyire fontos, arra két hete döbbentem rá. Hajón keltünk át az óceánon, élveztem a friss tengeri levegőt, távolba meresztve a szemem, hátha látok egy másik hajót, egy hajótöröttet, valamit, ami megtöri a végtelen víz egyhangúságát. Mondhatom, szerencsém volt, mert egyszer csak négy vagy öt delfin bukkant elő a hullámokból, az egyik ráadásul felém fordította fejét, láttam, hogy rámkacsint, sőt mondott is valamit delfinül, amiből én egy szót sem értettem. Ez egy kissé elkeserített, hiába voltam éppen elégszer abban a helyzetben, hogy bambán kelljen bámulnom valakire, aki egy általam ismeretlen nyelven szólt hozzám. Igaz, emiatt csak ritkán fogott el szégyenérzet, viszont az is igaz, hogy utána napokig furdallt a kíváncsíság, vajon mit akarhatott tőlem az az érthetetlenül karattyoló idegen.
 
Így voltam azzal a pajzánkodó delfinnel is, aki az óceán közepén kiszemelt magának. Mert hogy nekem kacsintott, hozzám szólt, arra mérget veszek. Talán csak csevegni szeretett volna, de az is lehet, figyelmeztetni akart valamire. Ne hajoljak át a hajó korlátján, mert könnyen közéjük eshetem játszótársnak. Persze az is lehet, hogy éppen erre invitált. Akkor, ott a hajó fedélzetén szentül meg voltam győződve, sohasem fogom megtudni, mit akart tőlem az a barátságos delfin.
 
Erre - mit ad isten! - hazaérve azt olvasom, hogy amerikai kutatók egy delfin szótár szerkesztésén dolgoznak. Számomra ez nagyon is logikusnak hangzik. A delfinek - állítólag - megértik az embert, csak mi, emberek vagyunk olyan tökkelütöttek, hogy fogalmunk sincs, mit akarhat tőlünk egy delfin a maga hangjeleivel. Nos, ez már a múlté.
 
Ezen fellelkesülve rögtön elszaladtam egy könyvesboltba, de - legnagyobb bánatomra - delfin-magyar szótárt egyelőre még nem árusítanak. Bízom benne, hogy ami késik, az nem múlik. Talán nem kell annyit várni erre az elengedhetetlenül szükséges segédeszközre, mint a négyes metró üzembehelyezésére. Az amerikai kutatókat simán lekörözhetjük, hiszen mi, magyarok sokkal kevezőbb helyzetben vagyunk. Elég csak a delfinn-ugor rokonságra gondolni.
 
Türelmetlenségemre jellemző, hogy most már egy kecske szótárt is be akarok szerezni. Tegnap ugyanis láttam, hallottam a tévében egy illetőt, aki mekegett. Nagyon szeretném tudni, miről beszélt.

Szólj hozzá!

2011.04.18. 09:28 Regénytár

Ösztökélő

Bárhol a világon, ha egy társaságban szóba kerül az iskolai oktatás, várhatóan heves vita keletkezik. Kire háruljon nagyobb feladat: a szülőkre vagy a tanárokra? Ki ösztönözze elsősorban tanulásra a nebulóket? Megint csak: a szülők vagy a tanárok? Esetleg az állam?

Észak-Karolina egyik republikánus politikusa olyan törvényjavaslattal állt elő, amely – elfogadása esetén évi ezer dollár készpénzzel jutalmazná az állam minden jól tanuló diákját. Az elemi iskola első osztályától egészen a maturáig, azaz tizenkét éven keresztül. Az a diák tehát, aki kitűnőre vizsgázik (természetesen az összes tantárgyból) egy-egy adott évben, ezer dollár állami juttatást vághat zsebre. Noha Észak-Karolinában megközelítően másfél millió a szóba jöhető nebulók száma, a politikus mégis ezt találja a jobb tanulmányi eredmények elérését célzó intézkedések legmegfelelőbb és legolcsóbb módjának.
 
Természetesen ez a javaslat is vitát generál. Támogatói helyeslik, azzal érvelve, hogy ennek a diákok is jobban örülnének, mint a jutalom könyveknek vagy az ő szemükben keveset érő kitüntető plecsniknek. Ellenzői, többek között arra hivatkoznak, hogy Ohióban már tettek egy ilyen kísérletet, ami – más tantárgyakat elhanyagolva - kizárólag a matematikában javított a tanulók eredményein. Úgy vélem, ez teljesen érthető. A gyerek rögtön azon kezd spekulálni, mennyit is ér ez a pénz; azt igyekszik kiszámolni, mi mindent vásárolhat belőle. Ehhez nyilván szükségeltetik némi matematikai tudás. Az olvasást elhanyagolja, az árleszállításoknál is csak a számszerű adatokat veszi figyelembe, az apró betűs kitételeket már nem tudja elolvasni. És nem azért, mert rövidlátó vagy vak.
Olvasván az erről tudósító híradást, elképzeltem milyen lenne az emberek hozzáállása egy hasonló ösztönző programhoz Magyarországon.
 
Biztos akadna olyan szülő, aki azt mondaná gyermekének: nézd, fiam, embereld meg magad és legyél kitűnő tanuló, elvégre elmúltál már tíz éves, éppen ideje, hogy te tartsd el a családot. Másik szülő: nagyon helyes. Megérdemli a gyerek a beígért bicajt, de az a legjobb, ha megveszi magának. Nekem úgysincs miből.
 
Miként nyilván akadna olyan tanár is, aki így indokolná érdektelenségét: majd hülye leszek tanítani a gyerekeket, amikor néhányan közülük többet keresnek, mint én. Szívesen korrepetállak, fiam, de osztozunk a pénzen. Miért csak a tanulást akarják ösztönözni, a tanítás egy fabatkát sem ér?
 
Aztán a politikusok az Országházban.
Nekünk nem kell ilyen program! Így is van már éppen elég Nobel-díjasunk, aki külhonban aratta le a babérokat. Ha ezek után tele lesz az ország képzett emberekkel, ki fogja elvégezni az aljamunkát? Semmi szükség értelmes emberekre, azokat sokkal nehezebb irányítani.
 
Vagy a másik tábor: érdemes lenne kipróbálni. A költségvetés egy jelentéktelen hányadából Európa elitjét tudnánk kitermelni. A gyerekek is értsék meg, hogy minden kiváló teljesítményt csak és kizárólag pénzzel lehet elismerni. Ha idejekorán megszokják, hogy a törekvésnek, az igyekezetnek nálunk is van becsülete, senki nem akar majd külföldre távozni. Kevés ráfordítással is megmutathatnánk, hol lakik a magyarok Istene.
Végezetül elgondolkodtam azon is, vajon én jobban tanultam volna, ha annak idején valami hasonló programmal serkentenek? Kétlem. Akkoriban szívesebben fociztam a grundon. Amatőr módon, juttatás nélkül. Nem úgy mint a mai magyar focisták, akik szintén amatőr módon, de némi juttatás ellenében. Na, ha engem kérdeznek, én azok keresetét fordítanám a diákok javadalmazására.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása