Gizi még nyolcvanöt éves korában is gőzerővel dolgozik. Dolgozna tovább is, ha hagynák. De nem hagyják szegényt. Legutóbb a bicskei járőrök parancsoltak megálljt neki.
Ez is csak azt igazolja, milyen ellentmondásokkal teli ez a világ, amelyben élünk. Szinte mindenütt heves vita folyik – olykor tiltakozó tüntetésekkel is fűszerezve – a nyugdíj-korhatár felemeléséről. Hatvankettőről hatvanötre, hatvanötről hetvenre. Országa válogatja. A hivatkozási alap minden esetben a társadalom elöregedése, a nyugdíjfolyósító intézmények kiürülő kasszája. Valamint az a tény, hogy az emberek minden korábbinál tovább élnek, így aztán tovább is dolgozhatnak. Már aki. Mert Gizit például akadályozzák a munkájában. Pedig nagyon szereti azt, amit csinál. Az életfogytig tartó munkavégzésnek éppen ez a titka. Hogy az ember szeresse, élvezze az általa végzett munkát. Akkor soha nem akarja abbahagyni. Van, aki az ilyen emberekre azt mondja –angol kifejezéssel élve -, workaholic. Magyarul munkamániás. Csakhogy Gizire azt mondják: kleptomániás. Istenem. Nagyszerű dolog, ha valaki a szenvedélyéből meg tud élni. Szerencsejátékosoknak ez ritkán sikerül.
De ki is ez a Gizi? Ma már egyre kevesebben tudják. Celebek jönnek mennek. Akit tegnap még szárnyára kapott a világhír, mára már feledésbe merült. Pedig K. Sándorné, alias Repülős Gizi celeb volt a maga módján és a maga idejében. Ragadványnevét onnan kapta, hogy hajdanában a hazai repülőjáratokat vette igénybe munkája elvégzéséhez. Ezzel csak ő lehetett elégedett, mások már kevésbé. Feltételezem, emiatt szüntették meg a belföldi repülőjáratokat. Igaz, hogy abban az időben – a múlt század ötvenes éveiben – nem volt demokrácia, csak népi, mégis a többség akarata érvényesült. Azoké, akiket megkárosított, s akik emiatt nem tisztelték kellőképpen Gizi tevékenységét. Amit még ma sem akar abbahagyni. Ez csak azért van, mert több mint húsz esztendőt töltött börtönben, s ez után az idő után nem jár neki nyugdíj. Egyébként is, tiszteletre éppen nem méltó munkáját nem alkalmazásban végezte, maszek volt, hogy úgy mondjam, nyilván nem fizetett nyugdíjjárulékot. Márpedig valamiből még neki is meg kell élnie. Amikor éppen nincs börtönben, ahol is a megélhetés kemény gondját leveszik a válláról.
Négy éve megírta önéletrajzát A tolvajok királynője címen. Nem tudom, hogy megjelent könyvének – amiben ír, többek között, Edith Piafhoz, Josephine Bakerhez vagy a Nobel díjas Szentgyörgyi Alberthez füződő kapcsolatáról is - milyen sikere volt, ámde ismerve a hazai könyvkereskedelem válságos állapotát – kis példányszám, nagy költség, magas árak – kétlem, hogy könyvéből származó jövedelme megoldotta esetleges anyagi gondjait. A magyar írók nem arról híresek, hogy megírt könyvük honoráriuma garantálja számukra a halálig tartó megélhetést.
Ezek után mi mást tehetett volna? Nyolcvanöt éves korában ismét munkába állt. Hiába, na! Nagy úr a kényszer.
