Kiütközik belőlem a magyar, ha akarom, ha nem.
Amerikai barátommal beszélgettünk erről-arról, s valahogy szóba került az a rövid hír, amit nemrég a Winston-Salem Journal hozott le. Ez arról tudósítja a napilap kedves olvasóit, hogy Luis Armando Pena Soltren negyven év után visszatért New Yorkba, ahol rögtön le is tartóztatták. Bűnlajstromán mindössze egyetlen tétel szerepel: négy évtizede egy New Yorkból felszálló repülőgépet eltérített Kubába. Akkor az amerikai bíróság el is ítélte, rács mögé azonban nem került, mert Kuba nem adta ki őt az imperialistáknak. Most a kubai hatóságok engedélyével és önként visszatért oda, ahonnan azt a bizonyos gépmadarat rossz irányba terelte. A hír szerint azért vállalta a reá váró börtönt is, mert hiányzott neki annak idején hátrahagyott és a mai napig az Egyesült Államokban élő családja.
Barátom kifejtette véleményét az esetről. Olyanokat mondott, hogy szegény Luis Armandot éveken keresztül gyötörte a bűntudat, amely most felülkerekedett rajta. Álmatlan éjszakái lehettek, valahányszor eszébe jutott az izgalmakkal teli repülőút Havannáig, s ez minden bizonnyal gyakran előfordult vele. Aztán a család. Ahogy öregszik az ember, úgy igényli mindinkább a család szeretetét, s lám, sóvárgása a rokonok után erősebbnek bizonyult a zárkától való félelménél.
Le kellett tromfoljam széplelkű barátomat, hogy elmondhassam neki: ti, amerikaiak minden maszlagot bevesztek, sőt még rá is raktok egy lapáttal. Mi, magyarok, azonban Levédiából jöttünk, nem a falvédőről léptünk le díszhülyének. Írjon az újság, amit akar, engem ugyan meg nem etetnek.
Negyven évvel ezelőtt Luis Armandot hősként fogadták Kubában, vakmerő géprablóknak kijáró tisztelettel. Talán még Fidel Castro is keblére ölelte őt. Még az is lehet, hogy a kubai főváros egyik kültelki sikátorát róla nevezték el. Csakhogy... A hőstettek is elévülnek egyszer, Luis Armando barátunk is beleveszett a kubai szürkeségbe. Attól, hogy egykoron csinnadrattával fogadták, amikor leszállt az általa eltérített repülőgépről Havannában, még nem kapott másoknál több kenyér, cukor és húsjegyet vagy akár egy pesetával is több nyugdíjat, amiből esetleg kipótolhatta volna hiányos étkészletét. Az Egyesült Államokban élő rokonok is tojtak a fejére, egyetlen dollárral sem járultak hozzá szűkös megélhetéséhez. Luis Armando nyilván nem hülye, s felmérve lehetőségeit, rájött arra, hogy egy amerikai börtönben teljes ellátást kap, állandó orvosi felügyelet alá kerül és bárgyú szappanoperákat nézhet napestig. Ezen felül még panasszal is fordulhat a börtönigazgatósághoz, ha elsózzák a levesét vagy langyosan tálalják elé a csilibabot. Próbált volna panaszkodni Castrónak bármiért is!
Látod, mondtam a barátomnak, ez volt az igazi ok, s nem pedig a rokonok utáni sóvárgás, netán a mardosó lelkifurdalás.
Csak remélni merem, hogy felnyitottam kedves ismerősöm szemét, és a jövőben minden sztori mögött meglátja majd az elhallgatott valóságot. Ahogy mi, magyarok, mindig észrevesszük, ha valamit el akarnak rejteni előlünk.
